2014. okt. 29.

Filmsorozatok – így végződtek (Cédrusliget)

Nem hittem volna, hogy a Cedar Cove című sorozatról írt posztom ennyi embert érdekel majd, de úgy látszik, kíváncsiak vagytok, ezért arra gondoltam, szentelek egy bejegyzést a második évadnak is.

Előfordulhatnak enyhe spoilerek, mivel nem tudom elkerülni, de ez ne ijesszen el senkit; nem eget rengető dolgokról van itt szó, sokat már az évad elején ki lehet találni. Viszont annak, aki még az első szériát se látta, nagy spoilerekről lehet szó!

Röviden összefoglalva a második évadban bizony több minden történt, már-már cselekménye is volt, kaptunk rejtélyt is, szerelmi háromszöget, humort, krimit, húha. Minden, ami kell a nézőknek. Azért még nem lett olyan profi vagy minőségi, hogy attól dobjak egy hátast, de bizony a javulás érezhető, és ennek örülök, mert a sorozat hangulata és tája teljesen megvett magának.
Meglepődtem azon is egyébként, hogy az utolsó részeket közel 2 millióan nézték. Annak idején azt írtam a posztban, hogy ezt a sorozatot alig nézik, erre tessék. Nem nézik sokkal kevesebben, mint mondjuk az Arrow-t, sőt, többen nézik, mint jelenleg a Homelandet. Én mindesetre nagyon meglepődtem ezen.

Most negatívumokat fogok felsorolni, de ez ne zavarjon vagy tévesszen meg senkit. Szeretem a sorozatot, tök jól kikapcsol, már hiányzik is, de nincs benne olyan nagy pozitívum, ami megérne egy bekezdést. Szép a táj, szeretem a legtöbb karaktert. Ennyi. Nem azért nézem, mert olyan hatalmas életbölcsességeket oszt meg, vagy mert olyan kiválóak lennének a színészek. Táj! Fenyőerdők, stég, biciklivel való munkába járás – ezért szeretem igazán!

Az első dolog, ami nagyon elszomorított a második évad első pár részében az volt, hogy megváltunk az egyik kedvenc karakteremtől. Ez nem más, mint Maryellen, aki a pasijával tök jó páros lehetett volna, kaptak is egy tök jó sztorit, erre kiírták őket. Remek. Úgy látszik, minden tehetségesebb színész előbb-utóbb távozik a sorozatból, de teljesen megértem őket.

Van egy nagyon érdekes karaktere a Cédrusligetnek, aki nem más, mint Justine. Nem maga a karakter érdekes, hanem amin elgondolkoztatott. Justine már elég közel jár a harminchoz, mégis buta, mint a fatörzs és egyszerűen életképtelen. Ugye úgy indul a sorozat, hogy Warren menyasszonya, aztán már Seth a nagy ő. Az első évad végén végre kiállt magáért (bár ezt is csak az anyjának köszönheti), és megmondta, hogy ő biza nem akar éttermet csak azért, mert a pasijának ez a nagy álma. Oké, Seth lelép, erre behoznak Justine-nak egy újabb pasit! De mindezt kb. 4 epizód alatt. S az a legszomorúbb, hogy Justine még addig a pár rész erejéig sem tud magával mit kezdeni, csak úgy van… Pasi nélkül nem tud létezni.
Először teljesen ki voltam akadva a karakteren, de aztán rájöttem, hogy igazából az én ismeretségi körömben is vannak ilyen huszonéves nők, akik amellett, hogy csak néznek ki a fejükből, nem tudnak magukkal mit kezdeni. Nincs életcéljuk, csak úgy vannak, nincsen személyiségük se. Úgyhogy ezt inkább társadalomkritikaként élem meg, és így jobban is jár a sorozat. Mondjuk, az sem segít sokat a karakteren, hogy a színésznő se fog előbb-utóbb Golden Globe-ot nyerni.

De hogy mondjak pozitívumot: Grace és Jack. Most jöttem rá, hogy a Jacket alakító nagyon sármos színész az Arrow-ban is szerepelt… Fel sem ismertem. Ennyit számít a szakáll. Lényegtelen, térjünk vissza arra, hogy ez a két karakter, illetve színész a legjobb az egész sorozatban. Szerintem szimpatikusak, szerethetőek is. Grace-nek lehetett drukkolni, Jackért pedig izgulni. Ők azok, akikért igazából nézem ezt a sorozatot.

Ó, aztán beszéljünk még a sorozat egyik legjobb húzásáról: visszahozták Ceciliát, de mindezt úgy, hogy másik színésznő játssza. Azt sem tudtam, kiről van szó, amikor újra feltűnt a férjével, de aztán szerencsére minden leesett. Ő is a Justine-féle nők halmazát erősíti, de ő a családot-akarok-most-azonnal típus, ami még idegesítőbb. Az ő életcélja annyi, hogy gyereket szüljön. Ennyi. Egyébként ugyanolyan üres, mint Justine.

Akkor térjünk át arra a három témára, amit a sorozat igen felszínesen, rosszul előadva piszkálgatott meg egy bottal. Az egyik a nemi erőszak, ami sosincs kimondva, régen is történt, és kb. ennyi. A másik a bullying, magyarul a megfélemlítést vagy a terrorizálást szokták erre használni. Az egyik fiatal lányt csesztetik az iskolában, amire aztán ugye minden felnőtt ráugrik, és ugye aki ilyen, annak a szülei is ilyenek, így ez ennyivel le is van rendezve. Meg hogy törvényt sértenek. Oké. Mondjuk az üzenetéért piros pont, mert azt mondja, hogy állj ki magadért, ne félj, melletted van a törvény és a szerető emberek is. Kár, hogy ilyen kis felszínes.
A harmadik téma Warrenhez kapcsolódik. Valami FBI-os, adócsalásos vagy mit tudom én mi. Sajnos visszatért Jack fia, és mivel ő hidegen hagy, a téma se foglalkoztatott. Úgy kell neked, mondanám vállvonogatva.

Olvasgattam egyébként fórumokat, és számos embernek feltűnt ugyanaz, ami nekem is. Az első, hogy ebben a sorozatban egyszerűen nincsenek afro-amerikai, vagy más nemzetiségű színészek. Mindenki fehér.
Ez még semmi.
Mindenki megragadt az ötvenes években. Justine és Cecilia ugye nem erősítik a feminista nők táborát. A ruháik is ugyanolyanok: szoknya/ruha, blúz, kardigán. Minden szép és jó, Justine, akiről fogalmunk sincs, mit is dolgozik jelenleg, menő autóval jár. Olivia, aki egyedül van, egy bazi nagy házban él, Grace is. Mindenki szép és gazdag, ez a lényeg. Ja, és mindenki vékony, ezt se felejtsük el! Idilli. Sebaj, kábeles sorozat, elnézzük.

Összefoglalva rengeteg probléma van ezzel a sorozattal. Valami idillikus világban játszódik, nem is akarok megismerkedni az írókkal, mert kiakasztana az ilyenek lelkivilága. Mégis szórakoztató és a táj miatt jó nézni, elképzelni, hogy magunk is ott élünk Cédrusligeten. Lehetne több a „közüggyel” foglalkozó epizód, mint az első évadban a világítótorony kérdése, lehetne komolyabb is, mélyebb, profibb. Akkor tuti kedvenc sorozat lenne. Így viszont csak egy agy-kikapcsolós-zsugorítós, jól-esik-a-rossz-napom-után fajta.


6/10

2014. okt. 28.

Olvasás közben…

Van az úgy, hogy az ember nem találja a megfelelő könyvet, és ezért egyszerre többe is belekezd.

Virginia Woolf: Mrs. Dalloway
Ebbe a könyvbe már májusban belekezdtem, mégsem haladtam semmit. 20-30 oldalt olvastam el, utána félretettem, és már lassan fél éve várakozik az éjjeliszekrényemen. Nem hiszem, hogy folytatom, így szerintem elteszem, hogy pár év múlva újra megpróbálkozzam vele. Tudjátok, ez tipikusan az a könyv, amihez érni kell.

Libba Bray: Lázadó angyalok
Az első rész még tetszett, de ez a második… Annyira „szellős” a fogalmazás. Olyan hiányos, vázlatos. Magamnak kell kiegészíteni a jeleneteket, elképzelni helyszíneket, érzelmeket hozzátársítani. És nem, ez nem az én dolgom! Persze, fantázia, de ne én írjam már tovább az írónő mondatait! Ráadásul az egész kezd átmenni mesébe. A karakterek is furák; a lányok egyszer ilyenek, aztán olyanok, butábbak is jóval, mint az első részben. Szerintem abbahagyom a sorozatot, éljen csak az első rész hangulata az emlékeimben.

Richard Yates: Egy jó iskola
Szeretném szeretni, hiszen az író másik kötete nagyon tetszett, de ez nem hiszem, hogy nekem való. Eddig semmi nem keltette fel az érdeklődésemet, egy szereplő se szimpatikus, ami nem is lenne baj, de mondom, még csak nem is érdekelnek. Rövid könyv egyébként, így lehet, hogy azért végigolvasom.

Elizabeth Strout: Kisvárosi életek
Ez fáj a legjobban. Hatalmas csalódás. Szenvedve olvasom már. Nem tudom a kis történeteket novellákként értékelni, mert nem azok. Nem jön át a mondanivalója, nem tudok azonosulni a 60-70 éves szereplőkkel. Pedig az első elbeszélés nagyon tetszett, de a többi… Talán még egy van, ami valamennyire megfogott. El sem hiszem, hogy ugyanaz a nő írta ezt, mint aki az Amy és Isabelle-t. Nem tudom, befejezem-e. Szeretném, de olyan nehezen megy.


2014. okt. 27.

Szaszkó Gabriella: Árnyalatok

Gabival még tavaly ismerkedtem meg, amikor elolvastam az egyik kéziratát. Mivel azóta is imádom a stílusát, és drukkolok neki, hogy kiadják, ezért nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy egy lehetőségnek köszönhetően 22 novellája papír formában is elolvasható lesz. A kevés példányszámból egy került kisorsolásra a blogján, amit nagy szerencsémre én nyerhettem meg.
A könyvről tudni kell, hogy maga az írónő szerkesztette, így nem is szaladtam ki a világból, amiért pl. egy-egy novella címe a lap alján kezdődött, vagy amiért nem kelt „rendes könyv” benyomást; nincsenek megszámozva az oldalak, tartalomjegyzék se könnyíti meg a dolgomat. Szép a borítója, nagyon vékonyka a könyv, a novellák viszont egytől egyig emlékezetesek.

Vélemény: A huszonkét novella tényleg sokszínű, hiszen akad köztük sci-fi (disztópia), fantasy (néha inkább mese), horror, de felbukkannak a mágikus realizmusra vagy a groteszkre jellemző elemek is. Túlnyomó részt azonban az olyan történetek vonják magukra a figyelmet, amelyek egy elképzelt társadalomban, jövőben játszódnak. Ezek egy része (Új világ, Hiszek a társadalombiztosításban, Nemzetek iskolája) számomra enyhén giccsesnek hatott; a rám tukmált életbölcsességgel (melegnek lenni, magyarnak lenni, adózni, társadalombiztosítás, stb.) nem tudok mit kezdeni, mert mindig is úgy fogtam fel, hogy ez az író véleménye, és ha szeretném se lesz az enyém. Viszont azt jó volt tudni, hogy Gabinak igenis van véleménye a világról, és nem annyi, hogy Team ez vagy Team az, hanem bizony megjelenik a politika, a társadalomkritika, a jövő kérdései, tehát igenis érezni, hogy mennyire intelligens, kulturált az írónő (hiszen nem egy novellájában megjelenik pl. lengyel vagy szerb helyszín/szereplő). Így ez egy hatalmas piros pont a részemről, hiszen nem sok olyan huszonévessel találkozni, aki a szórakoztató irodalom keretein belül ilyenekről mer írni, vagy ha ír is, hiteles. Örülök, hogy ezekkel a dolgokkal is foglalkozott, és nem értem, kedves kiadók, miért nem tetszenek végre felkarolni ezt a tehetséges leányzót, hiszen olyanokról ír, amik számítanak, amik elgondolkodtatnak.

Térjünk át a fantasy novellákra, melyekből szintén sokat kaphattunk. Ezeket nem is fantasynak nevezném, hanem meséknek. Felnőtteknek szóló mese pl. A házisárkány vagy a Téli tánc. Ezek mindegyike tetszett, egyedül a Körforgás falva fogott ki rajtam. Nem ez volt az egyetlen olyan novella (Karácsonyi küldetés, A szellemsebész), amelytől többet vártam volna, a végén mégsem kaptam semmit. Értem ezt úgy, hogy a vége, aminek vagy csattannia kell, vagy pattannia, vagy akármi, semmilyen volt. Nem értettem, mi értelme, miért is íródott a történet, mit kellett volna éreznem.

Viszont akadtak horror történetek, sőt akár groteszknek mondható művek is. A Hajnali csíny Örkény Macskajátékát juttatta eszembe, de az Alászolgája vagy az Akció se bújhat el mögötte.

A legnagyobb hatással az Ösztönök utcája című történet volt rám. Ez egy olyan világban játszódik, ahol minden éjjel leoltják egy véletlenszerűen kiválasztott utcában a lámpákat, és ott a férfiak szabadon megerőszakolhatnak bárkit. Fúú… undorító, rettenetes, viszont szenzációs is, mert szerintem ez a novella mondta a legtöbbet. Ebből regény lehetne, de komolyan.

Ugyanígy regény lehetne még a Tényleges életfogytiglanből vagy a Csilingelő temetőből is. De szinte mindegyik magában hordozza annak a lehetőségét, hogy kibontakozzon és egy érdekes, hosszabb történet legyen belőle.

Mindent összegezve nagyon szeretem Gabi írásait, és drukkolok neki, mert megérdemli, hogy egyszer kiadják. Igaz, ráférne egy szerkesztő, ezt szerintem ő sem tagadja, hiszen előfordulnak magyartalan mondatok, elírások, de egyébként már készen áll arra, hogy nagyobb közönség elé tárják egy-egy történetét. Hiteles, érdekes, néhol vicces, vagy hátborzongató; van mondanivalója, számít is, amit üzenni akar; alázatos, sokat gyakorol, tehetséges. Kedves kiadók, kérem, figyeljenek fel erre a lányra!

Látogassatok el az írónő oldalára: http://szaszkogabriella.blogspot.hu/p/novellaim.html

5/5

2014. okt. 22.

Alice Hoffman: Hetedik mennyország

Aki kicsit is ismer, vagy jártasabb a blogomon, az jól tudja, mennyire imádom Hoffman munkásságát. Nagy álmom, hogy egyszer úgy írjak, min ő; öröm tőle olvasni, olykor olyan gyönyörűen teremti meg az atmoszférát, hogy sírhatnékom támad.
A Hetedik mennyország volt az a könyv, amit csak nagy nehezen tudtam megkaparintani. Eleve nem jelent meg tőle sok kötet idehaza, azok is csak régen, és talán most veszik észre a kiadók, hogy szükségünk van erre az írónőre. Az Átkozott boszorkákat, A tizenharmadik boszorkányt és az Itt a földönt kihúzhattam a listámról, miközben a Hetedik mennyországot egyszerűen lehetetlenség volt beszerezni. Viszont úgy adta az ég, hogy egy antikváriumban rátaláltam szeptemberben. Az olvasását halogattam, mert nem akartam gyorsan elfogyasztani. Mégis hamar véget ért a regény, és az a bajom csak, hogy megint ez a „nincs is vége” érzés szállt meg.

Miről szól? Az ötvenes évek elején egy kis város kis szegletébe költözik az elvált, kétgyerekes Nora, aki ha nem is olyan gyorsan és látványosan, de bizony felforgatja az ott élők életét. Ebben a felnőtt mesében megtalálható minden, amire egy olvasó vágyhat: kellemes, de olykor fojtogató atmoszféra; elítélhető vagy akár szerethető karakterek; hiteles történések; történelmi háttérzaj; gyönyörű stílus és elgondolkodtató tettek.

Vélemény: Nem hiába mondom én, hogy Hoffman mondatai, főleg Nagy Nóra fordításában olyanok, mint egy falat kenyér. Imádom, ahogyan ír, amiről ír, amilyen szereplőkkel megismertet, amilyen helyszínre kalauzol minket. Talán ez volt a „legmesélősebb” regénye egyébként, hiszen nem igazán állunk meg, pihenünk le, hogy elkalandozhassunk egy jelenetben, hanem olvassuk és olvassuk a sorokat, ugrunk az időben, hirtelen más karakterek kerülnek előtérbe, és amikor vége van, azt sem tudjuk, mi történt.

Akármennyire is imádom Hoffmant, ez a regénye vázlatosnak hatott, és talán pont a mesélés miatt, ami nem baj, hiszen erőteljesen jellemző a mágikus realizmusra, mint zsánerre. Viszont nem éreztem olyan kifeszítettnek a cselekmény vonalát, nem igazán láttam a végén a fejlődést, pedig előrébb léptek a karakterek, vagy éppen maradtak egy helyben, de a lelkükbe nézve láthatjuk, hogy azért megváltoztak.

Nagyon érdekes figurák egyébként Hoffman karakterei. Úgy érzem, az írónő egyáltalán nem akar az olvasója kedvében járni, így nem is azt adja meg, amit akarunk, hanem amire szükségünk van. Ez lehet akár egy pofon is, hogy nézd, milyenek ezek az anyák, ezek a nők vagy ezek a férfiak. Teljesen hiteles, könyvből kilépő szereplők ezek, akiket aszerint ítélünk meg, hogy milyen a mi helyzetünk a társadalomban, hogy mire tanítottak szüleink. Hiszen itt aztán előfordul minden, amiről pletykálni lehetne a faluban: egy feleség elhagyja a családját, egy nő egy tinédzser fiúval hál, egy fiatal lány pedig minden fiúval összefekszik. Igen, ezek aztán mind-mind olyan karakterek, akiken lehet köszörülni a nyelvünket. Viszont Hoffman könyvei azért jók, mert ahelyett, hogy a felszínt látva elítélnénk őket, belelátunk lelkük legmélyebb bugyraiba, olykor magunkba, és ráismerhetünk félelmeinkre, álmainkra, és aztán már nincs is annyira kedvünk elítélni őket, hiszen az olyan, mintha magunkat ítélnénk el, azt meg ki szereti?

Nagyon könnyen fogyasztható a könyv, bár a benne lévő történések néha arra késztetnek, hogy a szoba legtávolabbi részébe dugjuk el, de mégis hiányérzetem van. Hiányzott az Átkozott boszorkák babonája, hétköznapi boszorkánysága vagy A tizenharmadik boszorkány tájleírásai. Valahogy olyan vázlatosnak éreztem ezt a könyvet, pedig tudom, nem kéne. A vége is csalódás egy kicsit, de mégsem, hiszen valami elkezdődött.


5/5

2014. okt. 19.

Vendégblogger - Tea egy holt lélekkel: Avagy találkozásom a Monogramos gyilkosságokkal


Be kell vallanom, ambivalens érzésekkel vártam Sophie Hannah szeptemberben érkező könyvének megjelenését. Egyrészről semmiképpen nem akartam lemaradni az élményről, amit nyújthat. Világ életemben hatalmas Agatha Christie rajongó voltam, s az írónő két legnépszerűbb karaktere közül is a kis belga áll közelebb a szívemhez.
Örültem, hogy újra találkozhatom Poirot személyében egy régi baráttal – ugyanakkor tartottam is egy kicsit az egésztől. Mi van, ha nem is Hercule Poirot az, akit viszontlátok, csak egy silány utánzat? Meglehet, annyira elveszik a kedvem, hogy hosszú ideig eredeti A.C. könyvekhez sem lesz hangulatom. Mégis érdeklődve figyeltem a történetről szállingózó híreket. Mint talán ismeretes az új nyomozás közreadását itthon az Európa Kiadó karolta fel, nekem pedig az a véleményem, nagyon ügyesen intézték a reklámot. Itt egy kedvcsináló blog bejegyzés, ott az első fejezet egy kis füzetben a könyvesboltok polcain.
Mikor aztán klasszikus formában is a kezemben tartottam a regényt, mégis csak félig voltam elégedett. A borító igazán igényes munka. Az ódon kilincs olyan benyomást kelt, mintha fizikálisan is beléphetnénk a cselekménybe. Ha azonban nem nyeri el tetszésünket az ajtó „látomás”, úgy is tekinthetjük, mintha a cím egy halvány papírlapra lenne felírva. Ami viszont nem tetszett a kialakításban, az a címlap jobb alsó sarkában látható bajusz képe. Tudom, hogy Hercule egyik attribútuma a gondosan ápolt bajusza, amire rettentő büszke. Mégis azután, hogy az interneten hosszú időn keresztül nagy népszerűségnek örvendett a bajusz mém, nem tartottam ezt a részletet ide illőnek. Számomra egyszerűen csak nem illik bele abba az atmoszférába, amit ezekhez a históriákhoz kötök.
A történet maga több szempontból is érdekes volt. Egyaránt találtam benne remek fordulatokat, és oda nem illő csavarokat. Az eseményeket egy fiatal nyomozó narrálja, aki eredetileg meg volt bízva az ügy megoldásával, és jó barátságot ápol kedvenc magánnyomozónkkal.  Mesélőként a személyisége két okból figyelemre méltó. Egyrészt az Agatha rajongókat emlékeztetheti Hastings kapitányra, ami bizonytalanságát, és az események kissé lassú felfogását illeti.  Másrészt viszont rendelkezik egy új vonással. Sokkal inkább beengedi az olvasót saját személyiségébe, ami Arthur Hastingsre soha nem volt igazán jellemző. Narrátorunk – Edward Catchpool – egy régi sötét emléket őriz, amit ezek a gyilkosságok felszínre hoznak, és őt ez az emlék nagymértékben akadályozza abban, hogy hideg fejjel gondolkodjon.
Ezért is jön kapóra neki Poirot, aki természetesen erősen érdeklődik az öt holttest iránt, akiknek egytől egyig monogramos aranymandzsetta gombokat helyeztek a szájába, és hajszálra megegyező testtartásban fektették őket egy jó nevű szálloda szobáiba. Ezen a ponton szeretnék néhány gondolatot annak szentelni, hogyan is hatott rám a kis külföldi.
Belépése a történetbe egy kis ellenérzést váltott ki belőlem. Egy hűvös estén besétált új kedvenc kávéházának ajtaján, hogy felhajtson egy pohárka kávét, és az emberek szemlélésével üsse el az idejét. Ez a viselkedés nekem borzalmasan karakteridegen. Az a Hercule Poirot, akit én ismerek, az igazi, szinte a végletekig finnyás: fázós, és mindent megtenne, csakhogy elkerülje a betegséget. Következésképpen nyomós okra van szüksége ahhoz, hogy egy kihangsúlyozottan szeles napon kimozduljon otthonról, s ezzel – az ő felfogása szerint – kockáztassa az egészségét. Ha előre tudta volna, hogy későbbi nyomozása egyik legfontosabb karakterével találkozik majd kávézás közben, gondolkodás nélkül figyelmen kívül hagyja a hideget. El is tudom képzelni, hogy előre megsejt, vagy kis jelekből megtud dolgokat, de erre, a szóban forgó beszélgetés előtt semmi utalás nincs a fejezetben.
Az írónő
 Egy kávé távolról sem elég fontos ok egy ilyen kiránduláshoz, főleg, hogy nem is szereti a kávét. Általában édes likőröket iszide kávét soha. Hívjatok szőrszálhasogatónak, ha úgy tetszik, de az ilyen apró részletek adják a történetek egyik lényegyes pontját, és a hiányuk illúzióromboló.
k, örömmel elfogad akár forró csokoládét is, amit jellemzően reggelire fogyaszt –
Aztán vessünk egy pillantást detektívünk első megszólalására, stílus szempontjából. Gyakorlatilag, bár kérdés formájában teszi, de mégis rendre utasít egy rémült, fiatal nőt, hogy csukja már be maga mögött az ajtót, mert ő nem kíván halálra fagyni. Ti most vicceltek velem? Rendreutasítás? Körülbelül tizenegy éves korom óta ismerem ezt az apró emberkét: az egyik legjellemzőbb vonása a hölgyekkel szembeni végtelen udvariasság. Akkor most kiről is olvasok? Stílusában egyébként felfigyeltem még egy megbicsaklásra. A kávéházban kiszolgál egy tűzről pattant, nagyszájú pincérnő, aki nagyon szimpatizál a „különös külföldi úrral,” s ez a szimpátia kölcsönös. Poirot – akinek briliáns a memóriája, könyörgöm! – mégsem veszi a fáradtságot, hogy megjegyezze a lány nevét, helyette magában „repdeső hajnak” hívja. Ez a viselkedés inkább Hastings kapitányra lenne jellemző, de rá nem. H. P. még gondolatban is megadja mindenkinek a kellő tiszteletet, és elég figyelmes hozzá, hogy akár végtelen számú keresztnevet megjegyezzen.
Az ezt követő beszélgetés – végre – a história felszálló ágának kezdete. Már az első oldalakon olyan apró lényeges jelzéseket figyelhetünk meg, amik még az utolsó fejezetben is visszatérnek, és fontosak lesznek még nekünk. Végre egy hiteles nyomozót látok szemben velem, az asztal másik oldalán, aki még azt sem tartja lényegtelennek, hogy beszélgetőtársa nyelvtanilag tökéletes helyességgel beszél. Még akkor is, ha társadalmi állása, látszatra ezt cseppet sem indokolja. Ezzel a társalgással szemben nem technikai kifogásom van, inkább a tartalmának egy részletét dolgozom fel nehezen.
Főhősünk azt állítja, hogy pillanatnyilag egy szállodában lakik, mondhatni szabadságon van, hogy pihenjen. He? Bocsánat, rosszul hallottam? Nem hozhatta magától ezt a döntést! Mi most éppen arról a Poirotról beszélünk, aki majd’ megőrül a Nyaraló gyilkosokban, amikor valóban pihennie kell? Unatkozik, világos? Nem bírja elviselni a henyélést. És a világ minden kincséért sem költözne ki a lakásából. Annyira otthon érzi magát ott, hogy egyszer korábban fogadást is köt: arra sincs szüksége bűntény megoldáshoz, hogy kilépjen az utcára. Neki csak információ kell. Ha most azt tekinti pihenésnek, hogy idegen ágyban kell aludnia, ahol a párnák nem az ő ízlésének megfelelően vannak felverve, akkor ez a figura nem önazonos.
Felháborodásomat talán csak az csitítja el kissé, hogy csak egy utca választja el régi lakhelyétől, így bármikor megcsodálhatja annak szimmetrikus felépítését. Ezt gyakran meg is teszi, ami jellegzetes, és aranyos, így hát ez a tény gyakran mosolyt csalt az arcomra olvasás közben.
A regény mindeme hiányosság ellenére alapvetően csavaros, olvasmányos és helyenként meglepő. Könnyedén teremt olyan hangulatot, ami magával ránt. Ismerős az eredeti történetek színe és illata nyomán, összességében ez mégis más. Elégedetlenségem talán nem is teljesen megalapozott – ezt döntsétek el ti. Talán csak azt mutatja, hogy én is olyan vagyok, mint a legtöbb história hajhász: ha a cselekmény semmi újat nem mutatott volna, azt kifogásoltam volna, hogy nem több egy másolatnál. Így, hogy újdonságok is akadtak benne, néhol hiteltelennek éreztem. Bevallom, voltak saját érdemei: Poirot egy idő után valóban önmagává vált. Az őt körülvevő karakterek többdimenziósak voltak, „valódiak”. Lehet, hogy valakit hosszú-hosszú ideig utáltam, de a végére legalább valóban megértettem a cselekedetei mozgatórugóját. Senki, a szereplők közül nem volt tökéletes: mindenki emberi volt, hibákkal, őrült vonásokkal, erényekkel, és nálam ez nagyon sokat ér.
A könyv a legutolsó pillanatig lekötött, és volt egy egészen egyedi jelenete, egy váratlan teadélutánról, amit mindenkinek, aki kezébe veszi a kötetet, figyelmébe ajánlok. Egyrészt van ennek a teázásnak – aminek poénját nem szeretném lelőni – egy kicsit félelmetes jellege, amitől az olvasón jóleső borzongás lesz úrrá. Másrészről, találunk a teás csésze mellett egy olyan jellegű filozófiai tartalmat, ami időről-időre meglátogathat bennünket, jóval azután is, hogy végeztünk az utolsó oldallal is.
Tudom, sokan közületek most azt gondolhatjátok, hogy jelen vélemény címe, már el is árulta a poént, amit el szeretnék hallgatni. Azonban biztosíthatlak benneteket, többről van itt szó, mint „csupán” holttest.
Összefoglalva, ha a Monogramos gyilkosságoknak vannak is hibái – mint például, hogy Poirot híres „összehívási” jelenetéből holmi helyszínelőkre jellemző kihallgatás lesz – azért mégsem mondható mindennapi történetnek.
 Meglehet, hogy az írónő hagyja elhalni az Edward Catchpool lelki sebeivel foglalkozó szálat, amit jóval alaposabban és érdekesebben végig lehetett volna vinni. Mégis, ha az apró helytelenségeket nem vesszük figyelembe, be kell ismernünk, hogy bár nem az eredeti Hercule Poirottal találkozunk – ez ettől függetlenül a lehető legjobb szellemidézés, amivel csak összefuthatunk.

- Szüts Diana