2014. okt. 22.

Alice Hoffman: Hetedik mennyország

Aki kicsit is ismer, vagy jártasabb a blogomon, az jól tudja, mennyire imádom Hoffman munkásságát. Nagy álmom, hogy egyszer úgy írjak, min ő; öröm tőle olvasni, olykor olyan gyönyörűen teremti meg az atmoszférát, hogy sírhatnékom támad.
A Hetedik mennyország volt az a könyv, amit csak nagy nehezen tudtam megkaparintani. Eleve nem jelent meg tőle sok kötet idehaza, azok is csak régen, és talán most veszik észre a kiadók, hogy szükségünk van erre az írónőre. Az Átkozott boszorkákat, A tizenharmadik boszorkányt és az Itt a földönt kihúzhattam a listámról, miközben a Hetedik mennyországot egyszerűen lehetetlenség volt beszerezni. Viszont úgy adta az ég, hogy egy antikváriumban rátaláltam szeptemberben. Az olvasását halogattam, mert nem akartam gyorsan elfogyasztani. Mégis hamar véget ért a regény, és az a bajom csak, hogy megint ez a „nincs is vége” érzés szállt meg.

Miről szól? Az ötvenes évek elején egy kis város kis szegletébe költözik az elvált, kétgyerekes Nora, aki ha nem is olyan gyorsan és látványosan, de bizony felforgatja az ott élők életét. Ebben a felnőtt mesében megtalálható minden, amire egy olvasó vágyhat: kellemes, de olykor fojtogató atmoszféra; elítélhető vagy akár szerethető karakterek; hiteles történések; történelmi háttérzaj; gyönyörű stílus és elgondolkodtató tettek.

Vélemény: Nem hiába mondom én, hogy Hoffman mondatai, főleg Nagy Nóra fordításában olyanok, mint egy falat kenyér. Imádom, ahogyan ír, amiről ír, amilyen szereplőkkel megismertet, amilyen helyszínre kalauzol minket. Talán ez volt a „legmesélősebb” regénye egyébként, hiszen nem igazán állunk meg, pihenünk le, hogy elkalandozhassunk egy jelenetben, hanem olvassuk és olvassuk a sorokat, ugrunk az időben, hirtelen más karakterek kerülnek előtérbe, és amikor vége van, azt sem tudjuk, mi történt.

Akármennyire is imádom Hoffmant, ez a regénye vázlatosnak hatott, és talán pont a mesélés miatt, ami nem baj, hiszen erőteljesen jellemző a mágikus realizmusra, mint zsánerre. Viszont nem éreztem olyan kifeszítettnek a cselekmény vonalát, nem igazán láttam a végén a fejlődést, pedig előrébb léptek a karakterek, vagy éppen maradtak egy helyben, de a lelkükbe nézve láthatjuk, hogy azért megváltoztak.

Nagyon érdekes figurák egyébként Hoffman karakterei. Úgy érzem, az írónő egyáltalán nem akar az olvasója kedvében járni, így nem is azt adja meg, amit akarunk, hanem amire szükségünk van. Ez lehet akár egy pofon is, hogy nézd, milyenek ezek az anyák, ezek a nők vagy ezek a férfiak. Teljesen hiteles, könyvből kilépő szereplők ezek, akiket aszerint ítélünk meg, hogy milyen a mi helyzetünk a társadalomban, hogy mire tanítottak szüleink. Hiszen itt aztán előfordul minden, amiről pletykálni lehetne a faluban: egy feleség elhagyja a családját, egy nő egy tinédzser fiúval hál, egy fiatal lány pedig minden fiúval összefekszik. Igen, ezek aztán mind-mind olyan karakterek, akiken lehet köszörülni a nyelvünket. Viszont Hoffman könyvei azért jók, mert ahelyett, hogy a felszínt látva elítélnénk őket, belelátunk lelkük legmélyebb bugyraiba, olykor magunkba, és ráismerhetünk félelmeinkre, álmainkra, és aztán már nincs is annyira kedvünk elítélni őket, hiszen az olyan, mintha magunkat ítélnénk el, azt meg ki szereti?

Nagyon könnyen fogyasztható a könyv, bár a benne lévő történések néha arra késztetnek, hogy a szoba legtávolabbi részébe dugjuk el, de mégis hiányérzetem van. Hiányzott az Átkozott boszorkák babonája, hétköznapi boszorkánysága vagy A tizenharmadik boszorkány tájleírásai. Valahogy olyan vázlatosnak éreztem ezt a könyvet, pedig tudom, nem kéne. A vége is csalódás egy kicsit, de mégsem, hiszen valami elkezdődött.


5/5

2014. okt. 19.

Vendégblogger - Tea egy holt lélekkel: Avagy találkozásom a Monogramos gyilkosságokkal


Be kell vallanom, ambivalens érzésekkel vártam Sophie Hannah szeptemberben érkező könyvének megjelenését. Egyrészről semmiképpen nem akartam lemaradni az élményről, amit nyújthat. Világ életemben hatalmas Agatha Christie rajongó voltam, s az írónő két legnépszerűbb karaktere közül is a kis belga áll közelebb a szívemhez.
Örültem, hogy újra találkozhatom Poirot személyében egy régi baráttal – ugyanakkor tartottam is egy kicsit az egésztől. Mi van, ha nem is Hercule Poirot az, akit viszontlátok, csak egy silány utánzat? Meglehet, annyira elveszik a kedvem, hogy hosszú ideig eredeti A.C. könyvekhez sem lesz hangulatom. Mégis érdeklődve figyeltem a történetről szállingózó híreket. Mint talán ismeretes az új nyomozás közreadását itthon az Európa Kiadó karolta fel, nekem pedig az a véleményem, nagyon ügyesen intézték a reklámot. Itt egy kedvcsináló blog bejegyzés, ott az első fejezet egy kis füzetben a könyvesboltok polcain.
Mikor aztán klasszikus formában is a kezemben tartottam a regényt, mégis csak félig voltam elégedett. A borító igazán igényes munka. Az ódon kilincs olyan benyomást kelt, mintha fizikálisan is beléphetnénk a cselekménybe. Ha azonban nem nyeri el tetszésünket az ajtó „látomás”, úgy is tekinthetjük, mintha a cím egy halvány papírlapra lenne felírva. Ami viszont nem tetszett a kialakításban, az a címlap jobb alsó sarkában látható bajusz képe. Tudom, hogy Hercule egyik attribútuma a gondosan ápolt bajusza, amire rettentő büszke. Mégis azután, hogy az interneten hosszú időn keresztül nagy népszerűségnek örvendett a bajusz mém, nem tartottam ezt a részletet ide illőnek. Számomra egyszerűen csak nem illik bele abba az atmoszférába, amit ezekhez a históriákhoz kötök.
A történet maga több szempontból is érdekes volt. Egyaránt találtam benne remek fordulatokat, és oda nem illő csavarokat. Az eseményeket egy fiatal nyomozó narrálja, aki eredetileg meg volt bízva az ügy megoldásával, és jó barátságot ápol kedvenc magánnyomozónkkal.  Mesélőként a személyisége két okból figyelemre méltó. Egyrészt az Agatha rajongókat emlékeztetheti Hastings kapitányra, ami bizonytalanságát, és az események kissé lassú felfogását illeti.  Másrészt viszont rendelkezik egy új vonással. Sokkal inkább beengedi az olvasót saját személyiségébe, ami Arthur Hastingsre soha nem volt igazán jellemző. Narrátorunk – Edward Catchpool – egy régi sötét emléket őriz, amit ezek a gyilkosságok felszínre hoznak, és őt ez az emlék nagymértékben akadályozza abban, hogy hideg fejjel gondolkodjon.
Ezért is jön kapóra neki Poirot, aki természetesen erősen érdeklődik az öt holttest iránt, akiknek egytől egyig monogramos aranymandzsetta gombokat helyeztek a szájába, és hajszálra megegyező testtartásban fektették őket egy jó nevű szálloda szobáiba. Ezen a ponton szeretnék néhány gondolatot annak szentelni, hogyan is hatott rám a kis külföldi.
Belépése a történetbe egy kis ellenérzést váltott ki belőlem. Egy hűvös estén besétált új kedvenc kávéházának ajtaján, hogy felhajtson egy pohárka kávét, és az emberek szemlélésével üsse el az idejét. Ez a viselkedés nekem borzalmasan karakteridegen. Az a Hercule Poirot, akit én ismerek, az igazi, szinte a végletekig finnyás: fázós, és mindent megtenne, csakhogy elkerülje a betegséget. Következésképpen nyomós okra van szüksége ahhoz, hogy egy kihangsúlyozottan szeles napon kimozduljon otthonról, s ezzel – az ő felfogása szerint – kockáztassa az egészségét. Ha előre tudta volna, hogy későbbi nyomozása egyik legfontosabb karakterével találkozik majd kávézás közben, gondolkodás nélkül figyelmen kívül hagyja a hideget. El is tudom képzelni, hogy előre megsejt, vagy kis jelekből megtud dolgokat, de erre, a szóban forgó beszélgetés előtt semmi utalás nincs a fejezetben.
Az írónő
 Egy kávé távolról sem elég fontos ok egy ilyen kiránduláshoz, főleg, hogy nem is szereti a kávét. Általában édes likőröket iszide kávét soha. Hívjatok szőrszálhasogatónak, ha úgy tetszik, de az ilyen apró részletek adják a történetek egyik lényegyes pontját, és a hiányuk illúzióromboló.
k, örömmel elfogad akár forró csokoládét is, amit jellemzően reggelire fogyaszt –
Aztán vessünk egy pillantást detektívünk első megszólalására, stílus szempontjából. Gyakorlatilag, bár kérdés formájában teszi, de mégis rendre utasít egy rémült, fiatal nőt, hogy csukja már be maga mögött az ajtót, mert ő nem kíván halálra fagyni. Ti most vicceltek velem? Rendreutasítás? Körülbelül tizenegy éves korom óta ismerem ezt az apró emberkét: az egyik legjellemzőbb vonása a hölgyekkel szembeni végtelen udvariasság. Akkor most kiről is olvasok? Stílusában egyébként felfigyeltem még egy megbicsaklásra. A kávéházban kiszolgál egy tűzről pattant, nagyszájú pincérnő, aki nagyon szimpatizál a „különös külföldi úrral,” s ez a szimpátia kölcsönös. Poirot – akinek briliáns a memóriája, könyörgöm! – mégsem veszi a fáradtságot, hogy megjegyezze a lány nevét, helyette magában „repdeső hajnak” hívja. Ez a viselkedés inkább Hastings kapitányra lenne jellemző, de rá nem. H. P. még gondolatban is megadja mindenkinek a kellő tiszteletet, és elég figyelmes hozzá, hogy akár végtelen számú keresztnevet megjegyezzen.
Az ezt követő beszélgetés – végre – a história felszálló ágának kezdete. Már az első oldalakon olyan apró lényeges jelzéseket figyelhetünk meg, amik még az utolsó fejezetben is visszatérnek, és fontosak lesznek még nekünk. Végre egy hiteles nyomozót látok szemben velem, az asztal másik oldalán, aki még azt sem tartja lényegtelennek, hogy beszélgetőtársa nyelvtanilag tökéletes helyességgel beszél. Még akkor is, ha társadalmi állása, látszatra ezt cseppet sem indokolja. Ezzel a társalgással szemben nem technikai kifogásom van, inkább a tartalmának egy részletét dolgozom fel nehezen.
Főhősünk azt állítja, hogy pillanatnyilag egy szállodában lakik, mondhatni szabadságon van, hogy pihenjen. He? Bocsánat, rosszul hallottam? Nem hozhatta magától ezt a döntést! Mi most éppen arról a Poirotról beszélünk, aki majd’ megőrül a Nyaraló gyilkosokban, amikor valóban pihennie kell? Unatkozik, világos? Nem bírja elviselni a henyélést. És a világ minden kincséért sem költözne ki a lakásából. Annyira otthon érzi magát ott, hogy egyszer korábban fogadást is köt: arra sincs szüksége bűntény megoldáshoz, hogy kilépjen az utcára. Neki csak információ kell. Ha most azt tekinti pihenésnek, hogy idegen ágyban kell aludnia, ahol a párnák nem az ő ízlésének megfelelően vannak felverve, akkor ez a figura nem önazonos.
Felháborodásomat talán csak az csitítja el kissé, hogy csak egy utca választja el régi lakhelyétől, így bármikor megcsodálhatja annak szimmetrikus felépítését. Ezt gyakran meg is teszi, ami jellegzetes, és aranyos, így hát ez a tény gyakran mosolyt csalt az arcomra olvasás közben.
A regény mindeme hiányosság ellenére alapvetően csavaros, olvasmányos és helyenként meglepő. Könnyedén teremt olyan hangulatot, ami magával ránt. Ismerős az eredeti történetek színe és illata nyomán, összességében ez mégis más. Elégedetlenségem talán nem is teljesen megalapozott – ezt döntsétek el ti. Talán csak azt mutatja, hogy én is olyan vagyok, mint a legtöbb história hajhász: ha a cselekmény semmi újat nem mutatott volna, azt kifogásoltam volna, hogy nem több egy másolatnál. Így, hogy újdonságok is akadtak benne, néhol hiteltelennek éreztem. Bevallom, voltak saját érdemei: Poirot egy idő után valóban önmagává vált. Az őt körülvevő karakterek többdimenziósak voltak, „valódiak”. Lehet, hogy valakit hosszú-hosszú ideig utáltam, de a végére legalább valóban megértettem a cselekedetei mozgatórugóját. Senki, a szereplők közül nem volt tökéletes: mindenki emberi volt, hibákkal, őrült vonásokkal, erényekkel, és nálam ez nagyon sokat ér.
A könyv a legutolsó pillanatig lekötött, és volt egy egészen egyedi jelenete, egy váratlan teadélutánról, amit mindenkinek, aki kezébe veszi a kötetet, figyelmébe ajánlok. Egyrészt van ennek a teázásnak – aminek poénját nem szeretném lelőni – egy kicsit félelmetes jellege, amitől az olvasón jóleső borzongás lesz úrrá. Másrészről, találunk a teás csésze mellett egy olyan jellegű filozófiai tartalmat, ami időről-időre meglátogathat bennünket, jóval azután is, hogy végeztünk az utolsó oldallal is.
Tudom, sokan közületek most azt gondolhatjátok, hogy jelen vélemény címe, már el is árulta a poént, amit el szeretnék hallgatni. Azonban biztosíthatlak benneteket, többről van itt szó, mint „csupán” holttest.
Összefoglalva, ha a Monogramos gyilkosságoknak vannak is hibái – mint például, hogy Poirot híres „összehívási” jelenetéből holmi helyszínelőkre jellemző kihallgatás lesz – azért mégsem mondható mindennapi történetnek.
 Meglehet, hogy az írónő hagyja elhalni az Edward Catchpool lelki sebeivel foglalkozó szálat, amit jóval alaposabban és érdekesebben végig lehetett volna vinni. Mégis, ha az apró helytelenségeket nem vesszük figyelembe, be kell ismernünk, hogy bár nem az eredeti Hercule Poirottal találkozunk – ez ettől függetlenül a lehető legjobb szellemidézés, amivel csak összefuthatunk.

- Szüts Diana

2014. okt. 16.

Érdekel

Totth Benedek: Holtverseny
Besorolás: krimi, thriller
Megjelenés: október 27.
Oldalszám: 248
Sorozat? Nem.
Kiadó, amelynél megjelenik: Magvető

Fülszöveg: Magyarország valamelyik elhagyatott, vidéki elkerülőútján egy kamaszokkal teli sportkocsi száguld a koromsötét éjszakában. Éppen elég fenyegető kezdet ez egy regényhez, de még így is váratlan, ami a folytatásban következik. Totth Benedek nem bánik kesztyűs kézzel sem regényalakjaival, sem az olvasókkal első könyvében. A kamaszregény, a krimi, a lélektani thriller és a fejlődési regény elemei keverednek ebben a különös, nyomasztó és olykor mégis humoros, kegyetlen, de nem öncélú prózában. Ha valaki a mai Magyarországra, s a benne meglehetősen elhagyatottan, néha boldogan, többnyire boldogtalanul, olykor szomorúan, de gyakrabban inkább dühösen ténfergő tizenévesekre ismer, nem téved nagyot. Mégsem a társadalomkritikán van a hangsúly, hanem a nagyon is személyes szembenézésen azzal a kamasszal, aki mi magunk is voltunk, vagy lehettünk volna ezen a sivár, nem vénnek való vidéken, ahol még a vaddisznók sem azok, amiknek látszanak. 


Miért? A borító és a név tűnt fel elsőre. Totth Benedeket eddig csak a fordításai miatt ismertem (Az éhezők viadala, Az út, Az üvegház), és nagyon érdekel, milyen lehet a regény, amit írt. A fülszöveg elolvasása csak még jobban felcsigázott, így már alig várom, hogy megkaparintsam a könyvet. 

2014. okt. 14.

Stephen King: A Setét Torony 3. – Puszta földek

Nem fogok írni erről a könyvről, mert nem tudok. Próbáltam összeállítani egy posztot, szövegbe szedni a gondolataimat, de nem mozgatott meg annyira a kötet, hogy kielemezzem, vagy leírjam, mit éreztem közben. Egyelőre csak annyit tudok mondani, hogy remélem, King hanyagolja ezt a sejtés dolgot, mivel szereplőink ebben a részben mindenre csak úgy ráéreztek, megsejtettek álmokkal meg mit tudom én még mikkel. Aztán azt is remélem, hogy mindenre választ kapunk, nem csak egy nagy humbug lesz az egész, mert elolvastam három részt, és még mindig azt érzem, hogy nem történt semmi.

Inkább beszéljük ki, hiszen spoilermentesen amúgy sem tudok írni róla. Szívesen beszélgetnék róla akár privátban, vagy itt a poszt alatt, főleg olyanokkal, akik már olvasták a teljes sorozatot.

2014. okt. 2.

Angol érdeklődés, megjelenés

Maggie Stiefvater: Blue Lily, Lily Blue
Besorolás: YA fantasy
Megjelenés: október 21.
Oldalszám: 416
Sorozat? Igen, a Raven Cycle harmadik kötete
Kiadók, amelyeknél el tudnám képzelni: Természetesen a Könyvmolyképző Vörös Pöttyös sorozatában.

Fülszöveg: Álmodni veszélyes. De felébredni még veszélyesebb.

Blue Sargent dolgokat talált. Életében először vannak barátai, akikben bízhat, egy csapat, amelyhez tartozhat. A Hollófiúk befogadták. Problémáik közösek.

A talált dolgokkal viszont az a baj, hogy nagyon könnyen elveszíthetőek.

A barátok elárulhatnak.
Az anyák eltűnhetnek.
A látomások félrevezethetnek.
A meggyőződések megszűnhetnek.

Miért?
Mert nagyon tetszik a Hollófiúk sorozat, bár még várom, hogy igazán berántson. Ez lesz az utolsó előtti rész, így sajnos már vannak elvárásaim, elég nagyok. Remélem, sok mindent megtudunk, izgalmas lesz, érthető és romantikus – mivel ebből nem sokat kaptunk az előző részekben.
A borítót ismét Maggie készítette; mondanom sem kell, hogy csodaszép. Remélem, idehaza is megjelenik még az idén.