2014. aug. 25.

Maggie Stiefvater: Shiver

Kétszer (egyszer, kétszer) már olvastam ezt a regényt, viszont most angolul kezdtem bele. Születésnapomra kaptam meg Ryan Madisontól, és talán jobban jártam volna, ha télen veszem a kezembe.

Három éve már, hogy olvastam a Shivert, de a hangulatát még mindig fel tudom idézni. Emlékszem a kék borítóra és betűkre, a lapok illatára. Így nagyon furcsa volt egy teljesen más könyvből ugyanazt az élményt megkapni. Vagyis nem is ugyanazt, hiszen ez angolul íródott.

Most nem kapott el annyira a regény, mint annak idején. Mondjon bárki bármit, a magyar nyelv akkor is szebb. Olvasás közben fel is kiáltottam magamban, hogy rohadjak meg, de ez magyarul sokkal jobb. Gazdag Tea csodát művelt a szöveggel. Oké, én is hibás vagyok, nem olyan nagy az angol szókészletem, de mégse jött át az a lírikus stílus, mint amit a magyar szövegnél egyből érezni.

Rosszkor is olvastam a regényt, mert télen kellett volna. Azt hittem, jól fog esni a nagy melegben egy téli könyv, de nem így történt. Lassan haladtam vele, mert igen, sokszor unalmasnak hatott. Az angol kiadás kb. 440 oldal, és az első 350 oldal elég elnyújtott volt, pedig tudom, hogy magyarul imádtam. Most viszont, hogy sikerült eltávolodnom a történettől, sokkal jobban feltűntek a „hibái”. Vagyis ezek nem hibák, mert ez egy igényes, profi YA regény, szerintem akkor is az egyik legjobb kategóriáján belül, mert nem nézi butának a tiniket, és nem is egy modern, elképzelt tini társadalomról ír, hanem igaz érzésekről, hiteles karakterekkel és keserédes hangulattal. A lényeg, hogy az eleje tényleg unalmas, pedig csodaszép Sam és Grace története. Mégsem érezni a tényleges cselekményt, hogy menne valamerre a történet, hiába van ott Jack, Olivia vagy Shelby. Meg is értem, hogy azoknak, akik az akcióban gazdag, pörgős történetekért vannak oda, miért nem tetszik annyira ez a könyv.
Pedig értékes dolgokat közvetít, mint a versek szeretete, az önállóság fontossága, a család szeretete, a szerelem, az élet apró örömei, ilyenek. Megmosolyogtató egy-egy sora, olykor viszont a szíved szorul el.
A végén felgyorsulnak az események, és az elnyújtott románc miatt volt olyan érzésem, hogy aránytalan a mű. A végén túl sok minden érdekes történik szinte egy huzamra, míg az elején csak úszkálunk egyhelyben.

Aztán attól a gondolattól sem tudok szabadulni, hogy a fordítás sokkal szebb, mint az eredeti szöveg. Persze, így is feltűnt, hogy Stiefvater eredetiben igényesen, szépen ír (összehasonlítva pl. Niffeneggerrel, aki tök egyszerűen fogalmaz), de Gazdag Tea fordítása szinte művészetté varázsolja.
A következő részeket mindenképpen magyarul olvasom újra.

Amúgy megjegyeztem magamnak, hogy erről a szülő dologról írni fogok. Nagyon sokan a mai napig hisztiznek ezen, hogy milyen szülők ezek már, hogy lehet ezt így megírni, stb. Ez egy tök jó társadalomkritika, ami az amerikai tinik százezreire érvényes. Jó, talán magyarokra is, nem tudom. Talán pont a kultúránk közti különbségek miatt olyan nehéz megemésztenie ezt a magyar közönségnek?
Grace szülei maguk is gyerekek. Ennyi. Rengeteg ilyen szülő van, és Stiefvater nagyon jól hívja fel erre a problémára a figyelmet. A felelőtlen gyerekvállalókra, azokra, akik oda se figyelnek rájuk, mondván, ők menő, modern szülők. Azokra, akik önmegvalósításukat a gyerek elhanyagolása mellett akarják véghezvinni. Érdemes ezen elgondolkozni, és épp ezért ezt a könyvet a szülőknek is elolvasniuk. Magunkat pedig emlékeztetni kell majd, ha odajutunk, hogy ne legyünk ilyenek, mert ez nem jó, nem normális.
Azért viszont piros pont, ahogy a felnőtteket használja Stiefvater. Becket például nagyon jól.

Grace még mindig szimpatikus, Sam is, a kettejük szerelme, Isabel, minden.
Olivia még mindig kedvenc, és olyan érdekes, mert olvasás közben az jutott eszembe, hogy Stiefvater megírhatta volna ezt a történetet Olivia és Jack szemszögéből is (habár akkor lett volna igazi tucat-twilight). Nagyon sajnálom, hogy Oliviából ilyen keveset kaptunk. Grace és Sam kicsit mellékszereplőkké váltak az utolsó 100-150 oldalon. Ez van, ha érdekesebb karaktereket hoz be az író.

Alig várom, hogy nekiessek a második résznek, de csakis magyarul!


4/5

2014. aug. 23.

Filmsorozatok – így kezdtek

Outlander

Sosem érdekelt a könyv, erről már írtam, illetve arról is, hogy a filmsorozat plakátja mennyire felkeltette az érdeklődésemet. Megnéztem az első részt, aztán a másodikat, és azt hiszem, maradok is, bár a fene tudja, mennyire megy át giccsbe és/vagy szoftpornóba a történet.

Az eddigi két rész alapján az tűnt fel, hogy ebben a sorozatban minden tökéletes: a rendezés, a fotózás, a színészek (ők csak majdnem, de arról később), a díszlet – kivéve az írás.

Az első rész tetszett, bár sokan mondták, hogy az első fele unalmas, de ennyi erővel a teljes második rész is az. De még ha lassú folyású is, lehet benne értékelni az igényes rendezést, a gyönyörű operatőri munkát. Minőségi sorozatot kaptunk, ez tény. A zene is csodaszép, hangulatos, sejtelmes. A színészek közül csupán a Claire-t játszót nővel van bajom. Tehetséges, nem azt mondom, de legalább tíz évvel idősebbnek néz ki a szoknyás pasinál. Olyan érzésem van, mintha az anyja vagy nagynénje, vagy idősebb testvére lenne. Semmi vonzalmat nem érzek köztük, és már előre félek a további jelenetektől. Pedig megnéztem, és a csajszi csak egy évvel idősebb a pasinál. Na, mindegy.

Lépjünk tovább. Szóval tök jó lenne ez a sorozat, ha nem lenne ennyire „csajos”. Érezni rajta, hogy lehetne durva, habár állandóan csak a nemi erőszakot emlegetik, a cici mutogatás is ennyiben merül ki – gondolom, ez kötelező elem minden részben, hiszen a meztelenség az kell. Azt is sejteni, hogy itt inkább a szerelmi szál lesz a mérvadó, de oké.

Zavart az első részben a „sok” felesleges szex jelenet. Akkor lett volna értelme, ha mondjuk Claire-t megerőszakolják a múltban. Mert akkor így szembeállítja az író a nő jelenét és múltját, de nem, meg kell menteni, oké. Így viszont semmi értelme sem volt a szex jeleneteknek, és kíváncsi vagyok, a továbbiakban lesz-e.

Akkor térjünk át arra, amivel problémám van. Ez maga Claire és a történet. Nem, nem fogok elpártolni a sorozattól (még), mert a rendezés, a fotózás és a zene annyira tetszik, de. Semmi pánik, semmi kirohanás. Megérkeztünk a 18. századba, oké. Claire-rel semmi sem történik, úgy értem, semmi rossz, meg is szokja egy nap után, hol van. Ráadásul néha olyan meggondolatlanul viselkedik, hogy az teljesen szemben áll a nyugodt fellépésével. Egyszerűen a múlt túl… naiv, olyan kis idilli. Minden rossz (ami eddig csak a nemi erőszak volt, mert ugye azt az ember pofájába kell tolni, hogy persze ilyenek csak régen történtek meg, ma már hallani se ilyenről, mert minden férfi szép és becsületes) másokkal történik meg, nem pedig Claire-rel.

Nem tudom, tetszik-e a sorozat vagy sem. Az biztos, hogy az a szoknyás pasi telitalálat. Az anyukája már nem annyira, de valószínűleg csak én vagyok így vele, de tényleg mintha tíz év lenne köztük.

Meglátjuk a következő részeket, hogy mennyire lesz még ilyen kis idilli, mennyi felesleges meztelenkedés lesz benne (ami amúgy baromira nem illik a sorozat atmoszférájába, olyan, mint regényben egy stílust megtörő szó), mennyi időutazás lesz még benne, és mennyire fog idegesíteni. A rendezés, fotózás, zene viszont tényleg dicsérendő. Csak ezt a ponyva ízt ne érezném.


Pont: 7/10

2014. aug. 20.

Stephen King: A Setét Torony 2. – A hármak elhívatása

Ahhoz képest, hogy mennyire nem tetszett az első rész, ezt elég hamar kiolvastam. Az előző kötet a maga 300 oldalával nagyon unalmasnak tűnt, míg a második kevésnek, pedig kétszáz lappal több.

Miről szól? Roland egy tengerparton ébred, ahol a furcsa, homárszörnyekkel kell megküzdenie. Harcosunk súlyosan megsebesül, ám az ajtó, amit egyszer csak meglát, megoldás lehet minden bajára. Ennek segítségével kell elhívnia az első embert, akit a feketébe öltözött ember megjósolt, hogy elérje a Setét Tornyot.

Vélemény: Nekikezdtem, és csak hatvan oldal után tettem le. Aztán már százig is eljutottam. Ha ez nem, akkor mi más mutatja, hogy mennyivel jobban tetszett ez a kötet? Izgalmasan indult – Roland küzd a homárszörnyekkel, megjelenik az ajtó – és izgalmasan is folytatódott, egy darabig.

Spoileres lesz innentől.
Nagyon jót tett a történetnek, hogy végre kimozdultunk. Eleve nem a sivatagot szeltük át a harcossal, hanem már partra vetve találtuk magunkat. Aztán az első ajtó után a mi világunkba csöppentünk, igaz, nem a jelenükbe, bár amikor King írta, akkor az volt a jelen, de már múlt; szóval a 80-as években landoltunk. Eddie érdekes figura volt, de ahogy haladtunk előrébb ezzel a drogos történettel, úgy kezdtem el unni az eseményeket.

De szerencsére King érezte, hol kell megint húzni egyet. Ez jellemző volt egyébként az egész regényre. Már kezdtem unni a parton való sétálást, amikor ismét megjelent egy másik ajtó. Már idegesített Odetta és Detta, amikor végre ismét a parton vagyunk, és így tovább.
Igen, akadtak unalmas részek, sőt, némelyikre rámondanám, hogy felesleges is volt. Igaz, nem tudom, mit rejtenek a további kötetek, de ezt olvasva így éreztem.

Furcsa volt továbbá Odetta személye, aki valahogy egyből hozzászokott a másik világhoz; és a szerelem is, ami közte és Eddie közt kialakult; és az is, hogy lábak nélkül milyen sok mindenre képes volt, sőt, néha fel sem tűnt senkinek, hogy nincs lába, nem zavart senkit. Az is szemet szúrt, hogy Kingnek nem ez az első olyan fekete karaktere, akit mintha csak azért tett volna bele a regényébe, hogy rajta keresztül bemutassa, hogyan bántak velük a múltban. A Tóparti kísértetekben is ilyesmi volt, csak ott durvábban. Lehet, ez csak azért zavart, mert a tumblr oldalon sok olyan kiírást láttam, amely statisztikába foglalta, hogy az USÁban megjelenő könyvek közül hány főszereplő fekete, és hogy ebből hányat használ arra az író, hogy bemutassa a rasszizmust. Érdekes.
Annak viszont örülök, hogy a harmadikat Roland nem hozta át, és nem játszottuk el a tipikus klisés szálat.

Forrás
Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásokra; a harmadik részt, ami ránézésre a legvastagabb a sorozatból, már kis is vettem tegnap a könyvtárból.
Így visszagondolva amúgy alig szólt valamiről a könyv. Vagyis arról, amit a cím is jelez. Elhívták a hármakat, ennyi. King mégis izgalmasan mesélte el mindezt, alig bírtam letenni a könyvet.
Tényleg nagyon, de nagyon érdekel, mi lesz még itt, mi ez az egész. Nem hittem volna, hogy valaha belekezdek ebbe a sorozatba, és hogy aztán folytatom, és még tetszik is.


Pont: 4/5

2014. aug. 18.

Új kinézet

Ezúttal nincs virágos háttér, nem tömörül a szöveg sem. Kiszélesedett a teljes blog, a két oszlop eggyé vált. Meglátjuk, mennyire esik jól így olvasni a posztokat, mi minden esik kézre, esetleg mi a zavaró. Egyszerűbb lett, de most ilyesmire vágytam. A tanácsokat megfogadtam. A fejléc alatt pedig bővül majd az oldalak száma. Lesz idei sorozatnézések, idei gondolatok, meg még valamik, majd kitalálom. Remélem, tetszik. Ha bármi probléma van - nem úgy tölti be nektek a kinézetet a böngésző, ahogy kéne, vagy egyéb -, akkor írjátok meg, köszönöm!

2014. aug. 15.

TOP 5 - Első mondat

Egy regény első mondata lehet semmilyen, klisés vagy információban gazdag, megdöbbentő. Odaszögezhet a könyvhöz, akár örökre is megmaradhat az emlékezetünkben.
A rovat és a téma kapcsán belelapoztam az összes könyvembe (sajnos, a könyvtári és kölcsönökbe nem tudtam), és elolvastam az első mondatokat. Íme, az az öt, amelyik a mai napig felidézi a regény hangulatát, eszembe juttat bizonyos jeleneteket.

5. „Igazán egyszerű az életfilozófiám: ha egy adott napon senki sem akar megölni, az már jó napnak számít.” (Karen Marie Moning: Keserű ébredés) Nem is emlékeztem erre a mondatra, pedig milyen szépen összefoglalja az egész történetet. Humoros, érdekfeszítő, arra késztet, hogy tovább olvasd.

4. „Walt szerint a halottakból fű lesz, de ahova Simont temették, ott nem nőtt fű.” (Michael Cunningham: Jellegzetes napok) Mennyi mindent elmond egy mondat! Simon talán nem volt jó ember? Hova temették Simont? Ki az a Walt?

3. „Ha a városban baj történt, rendre az Owens család nőtagjait okolták érte – kétszáz esztendeje immár.” (Alice Hoffman: Átkozott boszorkák) Egyből érezni az egész könyv atmoszféráját. Sejtet múltat, amely összefonódik a jelennel; nőket, akiket nehezen tűr meg a közösség. Hogy lehet nem szeretni Alice Hoffmant?

2. „Kilenc évesen láttam először kísértetet.” (Amanda Stevens: Örök kísértés) Újra kellene olvasnom ezt a regényt. Ez is egy olyan mondat, amely sok információt rejt, kérdéseket szül az olvasóban, és egy türelmetlenséghez hasonlatos érzést, hogy muszáj tovább olvasni, muszáj!

1. „Blue Sargent már számon sem tudta tartani, hányszor mondták neki, hogy meg fogja ölni a szerelmét.” (Maggie Stiefvater: A Hollófiúk) Az egész könyv Alice Hoffmant jutatta eszembe, ami jó pont, meg az is, hogy imádom Stiefvatert. Kapunk egy nevet, elképzeljük, ahogy ez a Blue a szemét forgatja, amikor újra azt mondják neki, hogy… mit is? Meg fogja ölni a szerelmét? Mi? És ezt csak szemforgatással fogadja? Muszáj tovább olvasni.


Remélem, egy-két mondat felkeltette az érdeklődéseteket, és esetleg a kezetekbe veszitek az eddig ismeretlen köteteket, amelyek így indulnak. Nyissátok ki ti is a polcokon lévő könyveket, és olvassátok el az első mondatokat, tök jó móka! Főleg úgy, hogy már olvastátok az adott regényt. Melyik van rátok hatással, és miért?