2014. okt. 19.

Vendégblogger - Tea egy holt lélekkel: Avagy találkozásom a Monogramos gyilkosságokkal


Be kell vallanom, ambivalens érzésekkel vártam Sophie Hannah szeptemberben érkező könyvének megjelenését. Egyrészről semmiképpen nem akartam lemaradni az élményről, amit nyújthat. Világ életemben hatalmas Agatha Christie rajongó voltam, s az írónő két legnépszerűbb karaktere közül is a kis belga áll közelebb a szívemhez.
Örültem, hogy újra találkozhatom Poirot személyében egy régi baráttal – ugyanakkor tartottam is egy kicsit az egésztől. Mi van, ha nem is Hercule Poirot az, akit viszontlátok, csak egy silány utánzat? Meglehet, annyira elveszik a kedvem, hogy hosszú ideig eredeti A.C. könyvekhez sem lesz hangulatom. Mégis érdeklődve figyeltem a történetről szállingózó híreket. Mint talán ismeretes az új nyomozás közreadását itthon az Európa Kiadó karolta fel, nekem pedig az a véleményem, nagyon ügyesen intézték a reklámot. Itt egy kedvcsináló blog bejegyzés, ott az első fejezet egy kis füzetben a könyvesboltok polcain.
Mikor aztán klasszikus formában is a kezemben tartottam a regényt, mégis csak félig voltam elégedett. A borító igazán igényes munka. Az ódon kilincs olyan benyomást kelt, mintha fizikálisan is beléphetnénk a cselekménybe. Ha azonban nem nyeri el tetszésünket az ajtó „látomás”, úgy is tekinthetjük, mintha a cím egy halvány papírlapra lenne felírva. Ami viszont nem tetszett a kialakításban, az a címlap jobb alsó sarkában látható bajusz képe. Tudom, hogy Hercule egyik attribútuma a gondosan ápolt bajusza, amire rettentő büszke. Mégis azután, hogy az interneten hosszú időn keresztül nagy népszerűségnek örvendett a bajusz mém, nem tartottam ezt a részletet ide illőnek. Számomra egyszerűen csak nem illik bele abba az atmoszférába, amit ezekhez a históriákhoz kötök.
A történet maga több szempontból is érdekes volt. Egyaránt találtam benne remek fordulatokat, és oda nem illő csavarokat. Az eseményeket egy fiatal nyomozó narrálja, aki eredetileg meg volt bízva az ügy megoldásával, és jó barátságot ápol kedvenc magánnyomozónkkal.  Mesélőként a személyisége két okból figyelemre méltó. Egyrészt az Agatha rajongókat emlékeztetheti Hastings kapitányra, ami bizonytalanságát, és az események kissé lassú felfogását illeti.  Másrészt viszont rendelkezik egy új vonással. Sokkal inkább beengedi az olvasót saját személyiségébe, ami Arthur Hastingsre soha nem volt igazán jellemző. Narrátorunk – Edward Catchpool – egy régi sötét emléket őriz, amit ezek a gyilkosságok felszínre hoznak, és őt ez az emlék nagymértékben akadályozza abban, hogy hideg fejjel gondolkodjon.
Ezért is jön kapóra neki Poirot, aki természetesen erősen érdeklődik az öt holttest iránt, akiknek egytől egyig monogramos aranymandzsetta gombokat helyeztek a szájába, és hajszálra megegyező testtartásban fektették őket egy jó nevű szálloda szobáiba. Ezen a ponton szeretnék néhány gondolatot annak szentelni, hogyan is hatott rám a kis külföldi.
Belépése a történetbe egy kis ellenérzést váltott ki belőlem. Egy hűvös estén besétált új kedvenc kávéházának ajtaján, hogy felhajtson egy pohárka kávét, és az emberek szemlélésével üsse el az idejét. Ez a viselkedés nekem borzalmasan karakteridegen. Az a Hercule Poirot, akit én ismerek, az igazi, szinte a végletekig finnyás: fázós, és mindent megtenne, csakhogy elkerülje a betegséget. Következésképpen nyomós okra van szüksége ahhoz, hogy egy kihangsúlyozottan szeles napon kimozduljon otthonról, s ezzel – az ő felfogása szerint – kockáztassa az egészségét. Ha előre tudta volna, hogy későbbi nyomozása egyik legfontosabb karakterével találkozik majd kávézás közben, gondolkodás nélkül figyelmen kívül hagyja a hideget. El is tudom képzelni, hogy előre megsejt, vagy kis jelekből megtud dolgokat, de erre, a szóban forgó beszélgetés előtt semmi utalás nincs a fejezetben.
Az írónő
 Egy kávé távolról sem elég fontos ok egy ilyen kiránduláshoz, főleg, hogy nem is szereti a kávét. Általában édes likőröket iszide kávét soha. Hívjatok szőrszálhasogatónak, ha úgy tetszik, de az ilyen apró részletek adják a történetek egyik lényegyes pontját, és a hiányuk illúzióromboló.
k, örömmel elfogad akár forró csokoládét is, amit jellemzően reggelire fogyaszt –
Aztán vessünk egy pillantást detektívünk első megszólalására, stílus szempontjából. Gyakorlatilag, bár kérdés formájában teszi, de mégis rendre utasít egy rémült, fiatal nőt, hogy csukja már be maga mögött az ajtót, mert ő nem kíván halálra fagyni. Ti most vicceltek velem? Rendreutasítás? Körülbelül tizenegy éves korom óta ismerem ezt az apró emberkét: az egyik legjellemzőbb vonása a hölgyekkel szembeni végtelen udvariasság. Akkor most kiről is olvasok? Stílusában egyébként felfigyeltem még egy megbicsaklásra. A kávéházban kiszolgál egy tűzről pattant, nagyszájú pincérnő, aki nagyon szimpatizál a „különös külföldi úrral,” s ez a szimpátia kölcsönös. Poirot – akinek briliáns a memóriája, könyörgöm! – mégsem veszi a fáradtságot, hogy megjegyezze a lány nevét, helyette magában „repdeső hajnak” hívja. Ez a viselkedés inkább Hastings kapitányra lenne jellemző, de rá nem. H. P. még gondolatban is megadja mindenkinek a kellő tiszteletet, és elég figyelmes hozzá, hogy akár végtelen számú keresztnevet megjegyezzen.
Az ezt követő beszélgetés – végre – a história felszálló ágának kezdete. Már az első oldalakon olyan apró lényeges jelzéseket figyelhetünk meg, amik még az utolsó fejezetben is visszatérnek, és fontosak lesznek még nekünk. Végre egy hiteles nyomozót látok szemben velem, az asztal másik oldalán, aki még azt sem tartja lényegtelennek, hogy beszélgetőtársa nyelvtanilag tökéletes helyességgel beszél. Még akkor is, ha társadalmi állása, látszatra ezt cseppet sem indokolja. Ezzel a társalgással szemben nem technikai kifogásom van, inkább a tartalmának egy részletét dolgozom fel nehezen.
Főhősünk azt állítja, hogy pillanatnyilag egy szállodában lakik, mondhatni szabadságon van, hogy pihenjen. He? Bocsánat, rosszul hallottam? Nem hozhatta magától ezt a döntést! Mi most éppen arról a Poirotról beszélünk, aki majd’ megőrül a Nyaraló gyilkosokban, amikor valóban pihennie kell? Unatkozik, világos? Nem bírja elviselni a henyélést. És a világ minden kincséért sem költözne ki a lakásából. Annyira otthon érzi magát ott, hogy egyszer korábban fogadást is köt: arra sincs szüksége bűntény megoldáshoz, hogy kilépjen az utcára. Neki csak információ kell. Ha most azt tekinti pihenésnek, hogy idegen ágyban kell aludnia, ahol a párnák nem az ő ízlésének megfelelően vannak felverve, akkor ez a figura nem önazonos.
Felháborodásomat talán csak az csitítja el kissé, hogy csak egy utca választja el régi lakhelyétől, így bármikor megcsodálhatja annak szimmetrikus felépítését. Ezt gyakran meg is teszi, ami jellegzetes, és aranyos, így hát ez a tény gyakran mosolyt csalt az arcomra olvasás közben.
A regény mindeme hiányosság ellenére alapvetően csavaros, olvasmányos és helyenként meglepő. Könnyedén teremt olyan hangulatot, ami magával ránt. Ismerős az eredeti történetek színe és illata nyomán, összességében ez mégis más. Elégedetlenségem talán nem is teljesen megalapozott – ezt döntsétek el ti. Talán csak azt mutatja, hogy én is olyan vagyok, mint a legtöbb história hajhász: ha a cselekmény semmi újat nem mutatott volna, azt kifogásoltam volna, hogy nem több egy másolatnál. Így, hogy újdonságok is akadtak benne, néhol hiteltelennek éreztem. Bevallom, voltak saját érdemei: Poirot egy idő után valóban önmagává vált. Az őt körülvevő karakterek többdimenziósak voltak, „valódiak”. Lehet, hogy valakit hosszú-hosszú ideig utáltam, de a végére legalább valóban megértettem a cselekedetei mozgatórugóját. Senki, a szereplők közül nem volt tökéletes: mindenki emberi volt, hibákkal, őrült vonásokkal, erényekkel, és nálam ez nagyon sokat ér.
A könyv a legutolsó pillanatig lekötött, és volt egy egészen egyedi jelenete, egy váratlan teadélutánról, amit mindenkinek, aki kezébe veszi a kötetet, figyelmébe ajánlok. Egyrészt van ennek a teázásnak – aminek poénját nem szeretném lelőni – egy kicsit félelmetes jellege, amitől az olvasón jóleső borzongás lesz úrrá. Másrészről, találunk a teás csésze mellett egy olyan jellegű filozófiai tartalmat, ami időről-időre meglátogathat bennünket, jóval azután is, hogy végeztünk az utolsó oldallal is.
Tudom, sokan közületek most azt gondolhatjátok, hogy jelen vélemény címe, már el is árulta a poént, amit el szeretnék hallgatni. Azonban biztosíthatlak benneteket, többről van itt szó, mint „csupán” holttest.
Összefoglalva, ha a Monogramos gyilkosságoknak vannak is hibái – mint például, hogy Poirot híres „összehívási” jelenetéből holmi helyszínelőkre jellemző kihallgatás lesz – azért mégsem mondható mindennapi történetnek.
 Meglehet, hogy az írónő hagyja elhalni az Edward Catchpool lelki sebeivel foglalkozó szálat, amit jóval alaposabban és érdekesebben végig lehetett volna vinni. Mégis, ha az apró helytelenségeket nem vesszük figyelembe, be kell ismernünk, hogy bár nem az eredeti Hercule Poirottal találkozunk – ez ettől függetlenül a lehető legjobb szellemidézés, amivel csak összefuthatunk.

- Szüts Diana

2014. okt. 16.

Érdekel

Totth Benedek: Holtverseny
Besorolás: krimi, thriller
Megjelenés: október 27.
Oldalszám: 248
Sorozat? Nem.
Kiadó, amelynél megjelenik: Magvető

Fülszöveg: Magyarország valamelyik elhagyatott, vidéki elkerülőútján egy kamaszokkal teli sportkocsi száguld a koromsötét éjszakában. Éppen elég fenyegető kezdet ez egy regényhez, de még így is váratlan, ami a folytatásban következik. Totth Benedek nem bánik kesztyűs kézzel sem regényalakjaival, sem az olvasókkal első könyvében. A kamaszregény, a krimi, a lélektani thriller és a fejlődési regény elemei keverednek ebben a különös, nyomasztó és olykor mégis humoros, kegyetlen, de nem öncélú prózában. Ha valaki a mai Magyarországra, s a benne meglehetősen elhagyatottan, néha boldogan, többnyire boldogtalanul, olykor szomorúan, de gyakrabban inkább dühösen ténfergő tizenévesekre ismer, nem téved nagyot. Mégsem a társadalomkritikán van a hangsúly, hanem a nagyon is személyes szembenézésen azzal a kamasszal, aki mi magunk is voltunk, vagy lehettünk volna ezen a sivár, nem vénnek való vidéken, ahol még a vaddisznók sem azok, amiknek látszanak. 


Miért? A borító és a név tűnt fel elsőre. Totth Benedeket eddig csak a fordításai miatt ismertem (Az éhezők viadala, Az út, Az üvegház), és nagyon érdekel, milyen lehet a regény, amit írt. A fülszöveg elolvasása csak még jobban felcsigázott, így már alig várom, hogy megkaparintsam a könyvet. 

2014. okt. 14.

Stephen King: A Setét Torony 3. – Puszta földek

Nem fogok írni erről a könyvről, mert nem tudok. Próbáltam összeállítani egy posztot, szövegbe szedni a gondolataimat, de nem mozgatott meg annyira a kötet, hogy kielemezzem, vagy leírjam, mit éreztem közben. Egyelőre csak annyit tudok mondani, hogy remélem, King hanyagolja ezt a sejtés dolgot, mivel szereplőink ebben a részben mindenre csak úgy ráéreztek, megsejtettek álmokkal meg mit tudom én még mikkel. Aztán azt is remélem, hogy mindenre választ kapunk, nem csak egy nagy humbug lesz az egész, mert elolvastam három részt, és még mindig azt érzem, hogy nem történt semmi.

Inkább beszéljük ki, hiszen spoilermentesen amúgy sem tudok írni róla. Szívesen beszélgetnék róla akár privátban, vagy itt a poszt alatt, főleg olyanokkal, akik már olvasták a teljes sorozatot.

2014. okt. 2.

Angol érdeklődés, megjelenés

Maggie Stiefvater: Blue Lily, Lily Blue
Besorolás: YA fantasy
Megjelenés: október 21.
Oldalszám: 416
Sorozat? Igen, a Raven Cycle harmadik kötete
Kiadók, amelyeknél el tudnám képzelni: Természetesen a Könyvmolyképző Vörös Pöttyös sorozatában.

Fülszöveg: Álmodni veszélyes. De felébredni még veszélyesebb.

Blue Sargent dolgokat talált. Életében először vannak barátai, akikben bízhat, egy csapat, amelyhez tartozhat. A Hollófiúk befogadták. Problémáik közösek.

A talált dolgokkal viszont az a baj, hogy nagyon könnyen elveszíthetőek.

A barátok elárulhatnak.
Az anyák eltűnhetnek.
A látomások félrevezethetnek.
A meggyőződések megszűnhetnek.

Miért?
Mert nagyon tetszik a Hollófiúk sorozat, bár még várom, hogy igazán berántson. Ez lesz az utolsó előtti rész, így sajnos már vannak elvárásaim, elég nagyok. Remélem, sok mindent megtudunk, izgalmas lesz, érthető és romantikus – mivel ebből nem sokat kaptunk az előző részekben.
A borítót ismét Maggie készítette; mondanom sem kell, hogy csodaszép. Remélem, idehaza is megjelenik még az idén.


2014. szept. 25.

Az a 10 író, akitől még olvasnom kellene

Akadnak ám bőven olyan írók, akiktől csak egyszer olvastam, de mégis tudom, hogy máskor is kézbe veszem a regényeiket. Azonban most nem az ilyen szerzőkről írnék, hanem az olyanokról, akiktől azért kell még olvasnom, hogy eldöntsem, szeretem-e a stílusukat, történeteiket. Az ilyen írók könyveinek gerinceire nézve sokszor elbizonytalanodom, főleg, ha valami új regényük is megjelent, én meg nem tudom, érdemes-e beruháznom ezekre, vagy sem. Tetszene vagy sem? Íme, az a 10 író, akiktől még olvasnom kell, hogy dönteni tudjak.

10. Bree DeSpain: Tőle ugye csak a The Dark Divine sorozat jelent meg idehaza, és ez olyan rossz, mert ilyenkor, mármint csak egy sorozatot ismerve nehezebb megítélni, hogy szeretem-e az adott írót. Hiszen lehet, hogy míg az első szériája tök jól sikerült, addig a következő már egyáltalán nem tetszik. Mégis ódzkodom megvenni a Fehér farkast, mert – igaz – a Fekete báránnyal elvoltam, de csak amolyan egyszerolvasós szinten.

9. J.R.Ward: Neki is egy sorozata a leghíresebb, a Fekete Tőr Testvériség, aminek az első részén én röhögőgörcsöt kaptam. Mindenki azzal jön, hogy a többi rész sokkal jobb, ami oké, de… Valahogy nem akarom elhinni, hogy úgy jobb, mint mondjuk Stephen King Setét Tornya, aminél az első rész furcsa, de utána már egetverően zseniális. Meg már amúgy is unom az erotikus fantasyt.

8. Jay Asher: A megosztó Tizenhárom okom volt… című könyv tetszett tőle két éve, és azóta egy másik kiadónál megjelent egy másik íróval közösen írt könyve, viszont az értékelések mindig elijesztenek, na meg a könyv ára is. Több regénye meg nem is jelent meg idehaza.

7. Isaac Asimov: Míg az Alapítvány kronológiai értelemben vett első része tetszett, addig a másodikat utáltam. Tudom, hogy a harmadik (vagyis első) résszel kezdődne meg az igazi Alapítvány, mégis tartok tőle. Könyvtári utam alkalmával már a sci-fi részleget is elkerülöm miatta.

6. Sarah Dessen: Ez a nő számomra egy nagy csalódás. Tizenévesen még élveztem volna a kis naiv, mégis realista burokban megíródott regényeit, de a Tökéletes messze nem tetszett annyira, mint vártam. Megvan egyébként egy másik könyve is, amit biztosan elolvasok egyszer, és remélem, azzal sikerül eldöntenem, szeretem-e ezt az írónőt, vagy sem.

5. Vivien Holloway: Nem titok, hogy a Pokoli szolgálatért nem igazán voltam oda, és hiába várjuk a második részt, Vivi most egy steampunk mini-regénnyel jön, ami érdekel, mert sosem olvastam még steampunkot, de… Olyan nyeh érzésem van. Kicsike könyv, kisregény, ami elvileg egy sorozat első része(ének a bevezetője), de zavarban vagyok. A többi rész is ennyire rövid lesz? Mert akkor megvárom az egybenazegész kötetet. Nem igazán szeretem az ilyen rövid könyvecskéket, valahogy idegennek érzem őket, de azért érdekel. Azt hiszem, inkább várok még.

4. Lauren Oliver: Milyen jó volt, amikor elolvastam a Delíriumot. A mai napig az egyik kedvenc regényem, és azt hittem, végre van még egy olyan írónő, akire számíthatok, ha YA-ról van szó (mint Maggie Stiefvaterre). Ám a Delírium folytatásai kiborítottak, méghozzá olyannyira, hogy már semmivel, ami Oliver, nem merek megpróbálkozni. Pedig érdekel a Mielőtt elmegyek, a Pánik és a Rooms is. Nagyon jókat kell olvasnom megbízható emberektől, hogy beszerezzem Oliver többi könyvét.

3. Marc Levy: Ez a francia pasas nagyon furcsa. A Ki nem mondott szavaink kikergetett a világból, míg a Mint a mennyben valamennyire tetszett. Most láttam, hogy megjelent még egy könyve, de nagyon tartok ettől az írótól. Olyan fura. Olyan vállfelhúzogatóan és grimaszolósan fura.

2. Michael Crichton: Ha belegondolok, nem is értem, miért tartok attól az embertől, aki anno megírta a Vészhelyzet első forgatókönyvét, és akitől A gömb nagyon tetszett. Az tehetett rám rossz benyomást, hogy az Idővonal egyáltalán nem kötött le, túl sok volt a fizika, matematika. Az orvosos regényei viszont tényleg érdekelnek, és ígérem, egyszer ráveszem magam, hogy kivegyek egyet a könyvtárból.


1. Kate Morton: A Felszáll a ködöt imádtam; hónapokon át kergettem, aztán lecsaptam rá, és a Downton Abbey-féle fanatizmusomban teljesen magával ragadott. Az Elfeledett kertet viszont 150-200 oldal után abbahagytam, és azóta is úgy maradt meg az emlékezetemben, mint valami brazil ponyva. A Távoli órák már más kiadónál jelent meg, szép is, de félek tőle. Hiszen ha a kert ennyire nem tetszett… De a ködöt meg imádtam; viszont újraolvasni nem merem, mert ha meg nem fog tetszeni, akkor sírva fakadok.