2015. jan. 29.

Linwood Barclay: Közel a veszély

Ez a harmadik könyvem a krimi írótól, de az első, ami nem tetszett.

Miről szól? Egy este megölnek egy egész családot egy kisvárosban. Mindennek fültanúja a szomszéd srác, aki a házban bújt el.

Vélemény: Olyan nehéz leírni a történet alapját, mert igazából nem is ez a lényeg – a fülszöveg viszont nagyon erre hajaz -, egy csomó minden más is történik benne.

Örülök, hogy rátaláltam erre az íróra, mert bár ez a regénye annyira nem jött be, nagyon tetszik, hogy végre nem zsaruk nyomoznak, hanem a hétköznapi emberek, akiknek látszólag közük sincs a történtekhez. Így van ez ebben a kötetben is: a szomszéd fiú apja meséli, miket tud meg, és ő mire gondol, ezáltal pedig elterel minket, olvasókat is, hiszen ugyanazt a következtetést vonjuk le, mint ő.

Valamint az is tetszik, hogy ilyen „egyszerű” alaptémákat választ viszonylag hétköznapi csattanókkal. Látom is magam előtt az írót, ahogy leülve a tévé elé a híradóból veszi az ötleteit: Brutális módon kivégeztek egy családot az észak-karolinai kisvárosban; Húsz év után visszatért a gyilkos, mondja az őrült nő. Szóval, ezért is hatnak ijesztőnek az ő történetei, mert bizony azt az érzetet kelti, hogy ez veled is megtörténhet, barátom.

Ezt leszámítva viszont nem sok minden más tetszett ebben a ponyvában. Vártam a lelkesedést, már felkészültem rá, hogy éjjel kettőig égni fog a szobámban a villany, és majd meg is ijedek egy kicsit, de nem ez történt. Azt hiszem, egy krimi eleje, ha unalmas mindig megbocsátható, de aztán igazán illik neki izgalmasnak lennie. Itt viszont nagyon elterelte a figyelmemet az író, sok szálba gabalyodtunk már bele, sok mindenre mondtam rá, hogy úgyse ez lesz a végkimenetel, minek foglalkozunk ezzel? Persze, azért érdekelt, mi is ez az egész, de nem kötötte le a figyelmemet, nem maradtam fent órákig, hogy megtudjam, mi az igazság.

Az zavart igazából, hogy a regény felében egy olyan szál dominál, ami nem is tartozik ide, csak a szereplők ezt meg ezt a következtetést vonták le. Nem éreztem azt, hogy a szálak összefutnának, inkább csak azt, hogy párhuzamosan haladnak egymás mellett. Inkább a családi drámának volt nagyobb szerepe, amiben az író nagyon jó, hiszen hitelesek és érdekesek a figurái, de mégis soknak éreztem ezt a részt.

A témák viszont, amiket Barclay elég felszínesen, de azért feszegetett, szintén érdekes volt: plágium, fiatalkorú prostituáltak, politikusok világa.

A feszültség mégsem érkezett meg, pedig a vége fele illett volna, de annyira megmagyarázta az író a karaktereken keresztül, hogy ki mit miért csinál, hogy az már nekem volt fájdalmas. Nem vagyok hülye, magamtól is kitalálom!

Mondhatni, a végén mindenki megkapta, amit érdemelt, de szerintem nem.
Nem ez a legjobb Barclay regény, viszont nem tántorít el attól, hogy még többet olvassak tőle.


3/5

2015. jan. 18.

Félbehagyott könyvek

Nem sűrűn írok azokról a regényekről, amelyeket félbehagytam, mert általában el is felejtem őket, vagy úgy érzem, nem érik meg a virtuális papírra vetett szavakat. Persze akadnak kivételek, ez meg ez, de már az is ritka, hogy egy félretett könyv ennyire megindítson.
Azonban most arra gondoltam, teszek említést ezekről a regényekről is, mert miért ne?
Íme, az első csokor:

Dashiell Hammett: A máltai sólyom
Szerintem csak rosszkor vettem ki a könyvtárból. Ezt tartják a krimi alapjának, sok filmben/sorozatban emlegették, illetve az Agave 100-ban tetszett az író novellája. Azonban nem volt hozzá hangulatom, így pár oldal után vissza is vittem a könyvtárba.
Kap még egy esélyt? Igen.

Kami Garcia, Margaret Stohl: Lenyűgöző teremtmények
Szeretni akartam, mert tetszett a film (igen, tudom, mindenki más utálja, lépjünk tovább). El is olvastam az első 150-200 oldalt, de annyira túlírtnak, vontatottnak és unalmasnak találtam, ráadásul a déli báj sem vett le a lábamról, így inkább eladtam.
Kap még egy esélyt? Nem.

Jodi Picoult: Gyere haza
Hát, ha ez Picoult, akkor köszönöm, többet nem kérek belőle.
Nagyon vázlatosnak, hiányosnak éreztem az elbeszélést, és ezt még talán meg is bocsájtottam volna, viszont a bestseller-alap tudatos felhasználása nagyon idegesített. Fog egy témát, amit úgy dolgoz fel, hogy nem érzek mögötte igazi tartalmat, érzelmet, és mivel láttam előre, hogy a vallás vs. meleg dolgot próbálja kihegyezni a cselekményből, inkább félretettem. Eleve ez mi, hogy a volt férj hipp-hopp szuper vallásos lesz? Annyira erőltetettnek éreztem az egészet, hogy azóta egy Picoult könyvet sem akarok elolvasni. Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, tiszta John Green csak nőben.
Kap még egy esélyt? Kizárt!

Meg Rosoff: Majd újra lesz nyár
Ezt az apróságot is reménykedve vettem ki a könyvtárból, ám zavart az elbeszélés stílusa, és valamiért (rosszul) furcsán hatott rám az egész. A filmet megnézem azért, és ha az löketet ad, újra nekikezdek a könyvnek.
Kap még egy esélyt? Talán.

Papp Diána: Bodza bisztró
Bánt, hogy félbehagytam, hiszen találkoztam már az írónővel (interjút készítettem vele), és nagyon szimpatikus volt, de valószínűleg ez a könyve nem a legjobb hangulatomban kapott el. Pedig éreztem a mögötte lévő tartalmat, a tanulságot, ami majd a végén jelenne meg, hogy ezzel is felhívja a figyelmünket valamire, de nem bírtam végigolvasni, mert számomra ez nem regény. Újságíró, újságíró, újságíró, folyton ezt ismételgettem, pedig nem akartam. Érezni a stílusán, hogy nem regényírónak készült. Magazinba illik ez, de nekem regényként kevés; magasabb szintű nyelvezetet várnék.

Kap még egy esélyt? Igen.

2015. jan. 16.

Angolul érdekel

Sarah Addison Allen: First Frost (Első fagy)
Besorolás: Mágikus realizmus, romantikus chick-lit
Megjelenés: 2015. január 20.
Oldalszám: 304
Sorozat? Igen, a Garden Spells (A csodálatos Waverley-kert) folytatása
Kiadó, amelynél el tudnám képzelni: Természetesen a Könyvmolyképzőnél, az Arany Pöttyös sorozatban

Fülszöveg: Beköszöntött az október az észak-karolinai Bascomban. Ahogy egyre hidegebb lesz és a falevelek elszíneződnek, a Waverley nőket nyugtalanná teszi a szeszélyes almafájuk.

Claire Waverley vakmerő ötlete, a Waverley’s Candies sikeres – édességei nem csak a vásárolóknak, de családjának is örömet okoznak.
Sydney Waverley gyermekre vágyik. De minél jobban próbálkozik, álma annál inkább válik olthatatlan szomjúsággá.
Sydney lánya, Bay odaadta a szívét egy fiúnak, aki még csak nem is tud róla.

Amikor egy rejtélyes idegen bukkan fel a kisvárosban, mindhárman olyan döntések meghozatalára kényszerülnek, amelyek bonyodalmak sorozatát okozza. Ebben a zavaros évszakban azonban a nővéreknek rá kell jönniük, hogyan tartsák össze a családjukat.

Miért? Sarah Addison Allen neve számomra már bőven elég, ha felteszem magamnak a kérdést, hogy érdekel-e a könyv. Ráadásul ez a Garden Spells, vagyis A csodálatos Waverley-kert folytatása, amelyet tervezek újraolvasni.
Nagyon tetszik ez egyébként, hogy néhány író 7-8 évvel később folytatja azt a történetét, amelybe beleszerettek az olvasók. Igaz, az egyik Waverley karakter már megjelent A barackfa titkában is, de azt hiszem, ha bővebben olvashatunk arról, mi történt velük azóta, és főleg akkor, amikor beköszönt az ősz, egyáltalán nem bánom, hogy nem egy új kisváros lakóit ismerhetjük meg. A rejtélyes idegen pedig még inkább felkeltette az érdeklődésemet.

Borítók:






Érdekesség: A barackfa titka egyik férfi szereplője benne lesz a regényben.

2015. jan. 11.

Nicholas Sparks: Menedék

Még mindig falom Sparks regényeit, és nincs elegem belőlük. Hihetetlen!
Ebbe a könyvbe egyébként már tavaly is belekezdtem, ugyanígy januárban, de akkor csak a feléig jutottam el. Azért vettem ki a könyvtárból, mert a film nagyon tetszett, és reméltem, hogy a regénnyel is így leszek. Ám tavaly nagyon giccsesnek tartottam, pedig egyébként (megjegyzés tavalyi énemnek) pont ott hagytam abba, ahol „beindulnak” az események, és javarészt elvész a romantika is. Mindenesetre most már biztos, hogy Sparks könyveihez nálam olyan hangulatra van szükség. Milyen az olyan? Nem is tudom. Úgy vágyom a romantikus könyvek émelyítő hatására, mint kisgyerek Mikuláskor az ablakba kitett halom csokoládéra. Nem bírok leállni, és nagyon kíváncsi vagyok, mikor lesz elegem Sparks könyveiből.
De egyelőre nem tartok ott, úgyhogy nézzük is ezt a könyvét.

Miről szól? Egy titokzatos nő érkezik Észak-Karolinába, Southportba, egy kisvárosba. Katie felszolgálóként kezd el dolgozni, és egy elhagyatott kis házikóban él. Egy napon felfigyel rá a helyi bolt tulajdonosa, a megözvegyült, kétgyerekes Alex. Azonban Katie nem akar kapcsolatba bonyolódni senkivel, hiszen múltja bármikor utolérheti, és akkor menekülnie kell.

Vélemény: Kezdjük azzal, hogy ez még mindig nem az a tipikus Nicholas Sparks könyv a számomra, hiszen tartom azt a véleményemet, hogy ez a krimi/thriller-izé nem áll jól neki, viszont fényévekkel jobb, mint Az őrangyal.

Félő, hogy Sparks már nem is fog másmilyent írni. Úgy látszik, egy idő után muszáj belekeverni a romantikába a családon belüli erőszakot, a gázolásos balesetet, a pszichopata barátot vagy az alkoholista rokont, hogy eladható legyen. Olyan, mintha Sparksot megbódította volna a siker. Úgy ír, hogy tudja, ebből úgyis film lesz, azt meg ugye fel kell dobni, mert hálivúd már nem éri be a Szerelmünk lapjai féle romantikával. Jó, persze, megértem, de én akkor sem ezt a Sparksot szeretem, és remélem, visszatér majd a kezdetekhez, mert az elején nagyon szépen írt az érzelmekről, hangulatos volt az elmesélés, csodálatos a helyszín, és olyan igazi.

Azért is idegenkedtem néha a regénytől, mert a benne megjelenő durvaság és trágárság furcsán hat. Nem illik Sparkshoz ez a stílus, még ha így csak hitelesebb is az egész.
Mert ha nem veszem figyelembe, hogy ez nem a megszokott Sparks-történet, akkor igazából egész jó. Igaz, itt is elköveti azt a hibát, amit Az őrangyalnál és a Mindig van holnapnál is, vagyis hogy a felétől átcsap krimibe/thrillerbe, és aztán a főszereplőink romantikus szála teljesen háttérbe vonul. Ennél a könyvnél viszont megbocsájtható volt mindez, mert az erőszakos, iszákos, erősen vallásos férjet nagyon jól ábrázolta Sparks, és nem egy visszaemlékezést is kaptunk. Itt jegyezném meg, hogy bár a film pár dolgot jobban ábrázol (ott az arányok jobbak), addig a könyv meglepően okos. Csodálkoztam, hogy a nő menekülése nem került bele a filmbe, pedig egy cseles és összetett szál az.

A férjre visszatérve pedig szintén meglepődtem Sparkson. Hiszen róla köztudott, hogy vallásos, mélyen hisz Istenben, a Biblia egyes részleteit is gyakran idézi a regényeiben; azonban ebben a könyvében az, aki a gonoszt képviseli, szintén vallásos. Isten nevében, a Bibliában található mondatokat dúdolgatva adja meg magának az igazat, miközben a feleségét rugdossa a földön. Érdekes ez a szembeállítás, de azt hiszem, emiatt jobban megkedveltem Sparksot, mert képes arra, hogy lássa, miket követnek el Isten nevében, és hogy bizony vannak ilyen emberek. Talán a sztereotípiákra is rá akart tenni egy lapáttal, hiszen sokan azért nem kedvelik a vallásos embereket, mert a gonosz dolgokat is annak nevében követik el.
 
Viszont bármennyire is meg voltam elégedve ezzel a thriller-szerű szállal, azért az elhanyagoltságot nem bocsátottam meg. Már-már alig kapunk valamit Katie és Alex kapcsolatából, pedig engem az érdekelt volna, hogy a nő hogyan illeszkedik be egy olyan családba, ahol a feleség elhunyt; hogy a gyerekek miképp fogadják azt, hogy apjuknak van egy nő az életében. Már ez is elég konfliktus lett volna; a kisváros hogyan nézi mindezt, mit szólnak ehhez az elhunyt nő szülei, stb. Ugyanis pont ott van vége a történetnek, ahonnan igazán érdekessé vált volna. S ezért is haragszom Sparksra, mert kezd tucat-történeteket írni. Na, mindegy, ezen megpróbálok túllépni.

Az első 140-150 oldal, tehát nagyjából a könyv fele egyébként nagyon tetszett. Lassan ismerkedett össze a két főszereplő, de aztán hopp, egyből szerelmesek, de annyira, hogy a pasi már két-három hónap után a házasságon gondolkozik. Ez nekem túl gyors volt.
Aztán itt van újra, ami Az őrangyalban is zavart, és azt hiszem, lényegében az eddig olvasott összes könyvében, de csak most tűnt fel. Ez nem más, mint a női karakterek kezelése. Sparks egy kicsit a régi világban él, és ez látszik a regényein is. A nőknek nőies munkáik vannak: felszolgáló, fodrász, tanítónő. Vagyis olyan, amit ő, meg amúgy sokan nőknek való munkának írnának le. Egyik nő sem karrierista, legalábbis a főszereplők sosem. Katie itt ki is mondja, hogy ő amúgy csak feleség meg anya akar lenni. Oké, ezzel nincs gond, de Savannah-t (a Kedvesemből) leszámítva mindegyik nő a sztori végén a pasira hangolódik, nem pedig saját magát ismeri ki, és lép előrébb. Így, a hetedik könyv elolvasása után ezt egy kicsit visszamaradottnak tartom.

Az húzta ki amúgy a gyufát - te jó ég, ebben annyira átjött Sparks életfelfogása, hogy az nem igaz -, amikor Katie azért nem fekszik le Alexszel, mert még férjnél van. Nem azért, mert mondjuk a férje négy éven keresztül szinte mindennap verte és megerőszakolta, és mondjuk, nem bízik a férfiakban, nem, hanem azért, mert úgy hálni mással, hogy közben férjnél van, bűn. És nem, itt nem rejtett félelemről van szó, mert Katie pózokba vágja magát, meg dorombol meg ilyenek. Ah, ezt sem értettem, és itt szintén kiemelném a hasonlóságot a sokat emlegetett Az őrangyallal, ugyanis amint bejött a nagy krimi/thriller izé, a nő ugyanilyen semmilyen lett, úgy izgett-mozgott csak, ahogy kellett.

Jó, azért emeljük ki a pozitívumokat, mert voltak. Katie egyszer kikelt magából, amin meg is lepődtem, de igazat is adtam neki. És ő volt a nap hőse. Végre nem a férfi menti meg! Jó, ha ezt vesszük, akkor Sparks kárpótolt, de értitek: ami zavaró, az zavaró, nem fogom a világfelfogásomat az íróéhoz igazítani.
Pedig Sparks tudna jó női karaktert írni, mert Jo nagyon érdekes szereplő volt.

A helyszín miatt azonban ismét sok mindent elnéztem, ugyanis Southport nagy kedvencemmé vált, ahogyan szinte mindegyik városka, amelyben Sparks történetei játszódnak.

Összességében volt egy pár dolog, ami nagyon nem tetszett a regényben, és várom a régi, igazi romantikus történeteket, mert szerintem az az igazi Sparks. Az eddig olvasott regények közül viszont ebben volt a legjobban felépített, összetett és elmagyarázott a thriller(szerű) szál. Igaz, a főszereplők olykor igencsak elhanyagoltak, de aki szereti az írót, szerintem ebben a művében sem fog csalódni.


4/5

2015. jan. 6.

Azért jó, hogy filmeket készítenek a könyvekből, mert…

Nagy divat utálni az adaptációkat, a kritikusabbak a legapróbb részleteken is feldühödnek, félbehagyják, ha a főhősnő haja nem szőke, hanem barna. Én is ilyen voltam, azonban azt vettem észre magamon az elmúlt 1-2 évben, hogy egyre lazábban állok az adaptációkhoz, mert másképp is gondolok rájuk. Már nem várom el, hogy minden úgy legyen, ahogy a könyvben, és nem is úgy látom, hogy a film a könyv életre keltett változata lenne. A film egy konvertált valami. Konvertálásnál pedig történhet minőségveszteség. Ha egy videóból csak zenét konvertálunk, nem látjuk a képet, csak halljuk azokat, akik énekelnek, és a hangszereken játszanak.

Az is hatással volt rám, hogy egyszer egy novellából kellett forgatókönyvet készítenünk, és bizony, ezek után már nem voltam olyan kritikus. Próbálkozzatok meg ezzel ti is, főleg az, aki hangoztatja, hogy ő jobban csinálná, mert bizony erősen leég az ember arcbőre, ha egy novella első fejezetéből sem bír egy rendes jelenetet létrehozni. Nagyon nehéz megőrizni a hangulatot, a mondanivalót, a karaktereket. Olykor változtatni kell, mert hiába tűnik hangzatosnak egy bekezdés az írott szövegben, vásznon röhejes, vagy vászonra se lehet vinni.

Viszont hogy visszatérjek a címhez: azért jó, hogy elkészítik azokat a filmeket, amelyek az embernek vagy tetszenek, vagy nem, mert…

1. A könyvet el-nem-olvasó embernek fogalma lesz róla, hogy az adott könyv létezik
Példák: Az órák, Otthon a világ végén, Vágy és vezeklés, Ne szólj száj!, Harcosok klubja
Olykor az ember nem túl tájékozódott, és meglepetésként érheti, hogy a film, amit látott, egy regény alapján készült. Számunkra ismeretlen írók kerülnek fel a térképre, és rögtön el akarjuk olvasni a könyveiket, főleg akkor, ha tetszett a film.
S ez bizony egy jó érzés, mert jó dolog olvasva is újraélni azt, amit láttunk. Aztán pedig rálelünk az író többi kötetére is, és csak rendelünk, olvasunk, rendelünk…
Miért ezek a példák? Mert ezeket a filmeket (ennél jóval többet!) nagyon szerettem, és amikor utánanéztem, és megtudtam, hogy könyv alapján készültek, lényegében elindítottak a könyvmolysággá válás útján.
2. Ad még egy esélyt az írónak/könyvnek
Példa: Menedék, Egy nap (igaz, ebből csak részleteket láttam)
Bizony van olyan, hogy a könyv nem tetszett annyira, de aztán megnézzük a filmet, és úgy vagyunk vele, hogy ez nem is rossz. Nem azt mondom, előfordul, hogy a film jobb, ezért van az, hogy egyszerűen az tetszik, de néha visszaterelhet az eredeti regényhez, és újra adhatunk neki egy esélyt. Ilyenkor pedig nagy a valószínűsége, hogy másodjára már tetszeni fog, mert az új élményeknek hála másképp tekintünk rá.
Miért ezek a példák?: Mert Nicholas Sparksot megutáltam (de már nem utálom, csak tavaly rossz hangulatomban kaptak el a könyvei), viszont ez a film újra fellelkesített; az Egy napot meg nem szerettem könyvben, de a film tök jónak tűnik.
3. A könyvet el-nem-olvasóval rengeteget lehet beszélgetni, olykor veszekedni
Példa: Minden, amiért éppen rajonganak – Twilight, Az éhezők viadala, Harry Potter, A Gyűrűk Ura
Mennyit el lehet beszélgetni már csak a moziból kijövet, nem? A könyvet-elolvasó ecseteli, hogy mi volt rossz/jó, mit változtattak/hagytak meg, és így talán felkelti az el-nem-olvasó érdeklődését a könyv iránt. Aztán lehet veszekedni is, hevesen gesztikulálni, hogy de ez annyira nem így volt, és ez így annyira nem jó, mire a másik csak legyint, hogy fogd már be.
Miért ezek a példák?: Mert ezek az überhype-olt filmek, amikről mindenki beszél.

Persze, előfordulhat az is, hogy hiába próbáljuk ráerőltetni a másikra a regényt, hogy olvassa már el, hiszen a film tetszett neki, és a könyv is jó, pár ember egyszerűen nem könyvmolynak született.

Ezzel a poszttal csak annyit akartam elérni, hogy ne szidjuk már annyira az adaptációkat, próbáljuk a pozitívumait figyelni. Tudom, rengeteg a negatívum: a hype-olt filmeket utálják, ahogy a könyv rajongóit is; tönkreteszik a fantáziát, sötöbbö, sötöbbö. Mégis azt mondom, hogy sokszor jó dolgok is kisülhetnek abból, hogy egy regényt filmmé avanzsálnak.

Nektek mik a tapasztalataitok?