2014. szept. 25.

Az a 10 író, akitől még olvasnom kellene

Akadnak ám bőven olyan írók, akiktől csak egyszer olvastam, de mégis tudom, hogy máskor is kézbe veszem a regényeiket. Azonban most nem az ilyen szerzőkről írnék, hanem az olyanokról, akiktől azért kell még olvasnom, hogy eldöntsem, szeretem-e a stílusukat, történeteiket. Az ilyen írók könyveinek gerinceire nézve sokszor elbizonytalanodom, főleg, ha valami új regényük is megjelent, én meg nem tudom, érdemes-e beruháznom ezekre, vagy sem. Tetszene vagy sem? Íme, az a 10 író, akiktől még olvasnom kell, hogy dönteni tudjak.

10. Bree DeSpain: Tőle ugye csak a The Dark Divine sorozat jelent meg idehaza, és ez olyan rossz, mert ilyenkor, mármint csak egy sorozatot ismerve nehezebb megítélni, hogy szeretem-e az adott írót. Hiszen lehet, hogy míg az első szériája tök jól sikerült, addig a következő már egyáltalán nem tetszik. Mégis ódzkodom megvenni a Fehér farkast, mert – igaz – a Fekete báránnyal elvoltam, de csak amolyan egyszerolvasós szinten.

9. J.R.Ward: Neki is egy sorozata a leghíresebb, a Fekete Tőr Testvériség, aminek az első részén én röhögőgörcsöt kaptam. Mindenki azzal jön, hogy a többi rész sokkal jobb, ami oké, de… Valahogy nem akarom elhinni, hogy úgy jobb, mint mondjuk Stephen King Setét Tornya, aminél az első rész furcsa, de utána már egetverően zseniális. Meg már amúgy is unom az erotikus fantasyt.

8. Jay Asher: A megosztó Tizenhárom okom volt… című könyv tetszett tőle két éve, és azóta egy másik kiadónál megjelent egy másik íróval közösen írt könyve, viszont az értékelések mindig elijesztenek, na meg a könyv ára is. Több regénye meg nem is jelent meg idehaza.

7. Isaac Asimov: Míg az Alapítvány kronológiai értelemben vett első része tetszett, addig a másodikat utáltam. Tudom, hogy a harmadik (vagyis első) résszel kezdődne meg az igazi Alapítvány, mégis tartok tőle. Könyvtári utam alkalmával már a sci-fi részleget is elkerülöm miatta.

6. Sarah Dessen: Ez a nő számomra egy nagy csalódás. Tizenévesen még élveztem volna a kis naiv, mégis realista burokban megíródott regényeit, de a Tökéletes messze nem tetszett annyira, mint vártam. Megvan egyébként egy másik könyve is, amit biztosan elolvasok egyszer, és remélem, azzal sikerül eldöntenem, szeretem-e ezt az írónőt, vagy sem.

5. Vivien Holloway: Nem titok, hogy a Pokoli szolgálatért nem igazán voltam oda, és hiába várjuk a második részt, Vivi most egy steampunk mini-regénnyel jön, ami érdekel, mert sosem olvastam még steampunkot, de… Olyan nyeh érzésem van. Kicsike könyv, kisregény, ami elvileg egy sorozat első része(ének a bevezetője), de zavarban vagyok. A többi rész is ennyire rövid lesz? Mert akkor megvárom az egybenazegész kötetet. Nem igazán szeretem az ilyen rövid könyvecskéket, valahogy idegennek érzem őket, de azért érdekel. Azt hiszem, inkább várok még.

4. Lauren Oliver: Milyen jó volt, amikor elolvastam a Delíriumot. A mai napig az egyik kedvenc regényem, és azt hittem, végre van még egy olyan írónő, akire számíthatok, ha YA-ról van szó (mint Maggie Stiefvaterre). Ám a Delírium folytatásai kiborítottak, méghozzá olyannyira, hogy már semmivel, ami Oliver, nem merek megpróbálkozni. Pedig érdekel a Mielőtt elmegyek, a Pánik és a Rooms is. Nagyon jókat kell olvasnom megbízható emberektől, hogy beszerezzem Oliver többi könyvét.

3. Marc Levy: Ez a francia pasas nagyon furcsa. A Ki nem mondott szavaink kikergetett a világból, míg a Mint a mennyben valamennyire tetszett. Most láttam, hogy megjelent még egy könyve, de nagyon tartok ettől az írótól. Olyan fura. Olyan vállfelhúzogatóan és grimaszolósan fura.

2. Michael Crichton: Ha belegondolok, nem is értem, miért tartok attól az embertől, aki anno megírta a Vészhelyzet első forgatókönyvét, és akitől A gömb nagyon tetszett. Az tehetett rám rossz benyomást, hogy az Idővonal egyáltalán nem kötött le, túl sok volt a fizika, matematika. Az orvosos regényei viszont tényleg érdekelnek, és ígérem, egyszer ráveszem magam, hogy kivegyek egyet a könyvtárból.


1. Kate Morton: A Felszáll a ködöt imádtam; hónapokon át kergettem, aztán lecsaptam rá, és a Downton Abbey-féle fanatizmusomban teljesen magával ragadott. Az Elfeledett kertet viszont 150-200 oldal után abbahagytam, és azóta is úgy maradt meg az emlékezetemben, mint valami brazil ponyva. A Távoli órák már más kiadónál jelent meg, szép is, de félek tőle. Hiszen ha a kert ennyire nem tetszett… De a ködöt meg imádtam; viszont újraolvasni nem merem, mert ha meg nem fog tetszeni, akkor sírva fakadok.

2014. szept. 23.

Kérdezz-felelek, avagy akasztják a hóhért II.

Tavaly már volt egy ilyen, és arra gondoltam, mivel ebben az évben is írtam megbotránkoztató posztokat, hátha nekem szegeznétek pár kérdést. Ezt most megtehetitek. Bármi jöhet, ami érdekel titeket a blogolással, olvasással, írással kapcsolatban; számon kérhetitek, hogy mégis miért merészeltem írni az időutazó szánalmas feleségéről, vagy a csillagos hibáinkról. Miért, miért, hogyan, mégis ezt hogy, mikor, honnan? Jöhet bármi, de a személyes/magánéleti kérdésekkel kapcsolatban csak óvatosan. Egy csokorban válaszolok majd mindre (tavaly ez így nézett ki). Aki megengedi, hogy megemlítsem a (nick)nevét, az írja ezt majd bele a mailbe, aminek tárgya legyen Kérdezz-felelek. A játék tartson, mondjuk szeptember utolsó napjának utolsó órájáig. Hajrá! E-mail: ustokos23@gmail.com.


2014. szept. 20.

Michael Cunningham: Otthon a világ végén

Négy éve, a blog létrejötte előtt olvastam ezt a könyvet. Az órák miatt vettem meg potom pénzért, ronda borítós változatában. Mondhatjuk azt, hogy ez egy olyan regény, amit életem során még számtalanszor el fogok olvasni, és nagy hatással van rám, sőt lesz mindig is. A könyvvel való kapcsolatom majdnem ugyanolyan volt, mint négy évvel ezelőtt: az első száz oldalt szinte egyben olvastam el, a közepét imádtam, a vége felé pedig egyre lassabban lapoztam, mert nem akartam, hogy befejeződjön. Viszont immár sokkal többet értettem meg belőle.

Miről szól? Jonathan és Bobby a gyermekkort maguk után hagyva találkoznak a középiskolában. Jonathan és Bobby útja különválik. Jonathan és Clare New Yorkban él. Bobby, Jonathan és Clare otthon van, a világ végén.

Vélemény: Elolvastam a könyvet ismét, és ugyanaz az érzés maradt meg bennem: ez nincs befejezve! Olvasnám tovább, kérek még Clare-ből, látni akarom, mi történik velük! De ne szaladjunk előre, kezdjük az elején.

Nem értem, miért nem olvassák ezt a könyvet. Pedig GLBT könyveket mostanság olyan trendi olvasni; igaz, ez ennél jóval több.
Négy karakter szemén át láthatjuk, értelmezhetjük mások tetteit. Négy karaktert ismerünk meg, nem csak saját elbeszélésük, de más-más narrációján keresztül is. Elgondolkoztat, hogy vajon mások hogyan látnak minket? Hiszen ott van Bobby, aki olyan kis lassú, talán kicsit butácska is, de jószívű. Clare anyáskodik felette, Jonathan felnézett rá, Bobby részeinél viszont csak azt érezni, hogy a világ szép, tele lehetőségekkel, mindenre ráérünk, minden jó lesz.

Belelátunk ebbe a négy karakterbe, megértjük, szeretjük őket, mert igaziak, valósak. Nem csak kitalált személyek, nem csak a könyv lapjain léteznek, hanem bizony kilépnek, és az életedbe tolakodnak.
Dalokat ismertetnek meg veled, elgondolkodtatnak a szexualitásról, a szeretetről; táncolsz velük a tetőn, miközben a West Side Story dalait énekled; átérzed kétségbeesésüket, amikor el akarnának futni a sivatagban; haragszol rájuk, amiért eltűnnek, és egyszer csak felfogod, hogy ez az élet.

Nem mondanám polgárpukkasztónak a könyvet, mert nem szenzációhajhász, hanem egyszerűen igaz. Itt van három ember, akiket nem érdekel, hogy mit vár el tőlük a társadalom. A szeretet tartja össze őket, és nem zavarja egyikkőjüket sem, ha emiatt furcsán néznek rájuk. Jonathan szereti Clare-t és Bobbyt, ahogyan a nő is szerelmes a két férfiba; Bobby pedig csak Bobby, szeret mindenkit.
Ott van még Erich, Alice, Ned, a mellékszereplők.

Ez a könyv nem enged el.
Szinte minden ötödik oldalon volt egy-egy mondat, amit kiírhattam volna. Szavak egymás utánisága, amelyek egy életre megragadtak és elgondolkodtattak. Ez a legjobb ebben a könyvben: hogy magadra ismerhetsz, hogy igaz.

Imádtam a helyszíneket: Clevelandet, New Yorkot, Woodstockot.
Cunningham zseniális író; megmutatja, hogy mások nem úgy látnak minket, ahogyan mi gondolnánk. Nem, ez így túl egyszerű… Cunningham nem használ sablonokat. Clare félreértelmezi Jonathant, Jonathan nem érti az anyját. Néha pedig pontosan észreveszik, mi a másik baja, mégsem szólnak. Annyira emberi, annyira igaz ez a könyv! De nem használom többet ezt az igaz, vagy emberi szót, mert elcsépeltté válik.

Mi a regény bonyodalma? Cselekménye az élet. Mellékszála a halál. Szereplői léteznek. (Ha megkérdeznek, azt mondom: az életről szól.) Talán azért is ilyen nehéz írnom erről a könyvről, mert nem fikcióként tekintek rá, hanem mint valós emberekről szóló szövegfolyamra, akikkel tudom, mi történt. De egyszer eltűntek a szemem elől, és most nem tudom, mi van velük.

A regény körülbelül 25-30 évet ölel fel. Ennyi idő alatt rengeteg zenész, banda dalát tárja elénk az író, érdemes ezeket meg is hallgatni. Hiteles képeket ad a helyszínekről, ahol éppen járunk, szinte egy kaland az egész az otthonülő olvasó számára.
A magyar kiadásban elég sok a hiba; talán nem nézték át elégszer a szöveget, de magyartalan mondatoktól kezdve elírásokon át minden megtalálható. De még ez sem zavaró. A borító is ronda, de ez sem érdekelt. Számomra hibátlan és gyönyörű. Azt hiszem, szerelmes vagyok és örökké az is leszek.


5/5

2014. szept. 10.

Megjelenik!

Tavaly írtam, hogy a Pettigrew őrnagy utolsó csatájának borítója mennyire megtetszett, és hogy megtudtam, a Cartaphilus gondozásában jelenik majd meg idehaza. Nemrég pedig Amadea blogján futottam bele a magyar borítóba. Nagyon tetszik, majdnem jobban, mint az eredeti, és nagyon várom a megjelenését. A Cartaphilus weboldala egyébként megújult, itt olvashattok többet a könyvről.

2014. szept. 9.

A Csillagainkban a hiba 100 oldal után…

Eredetileg csak egy sima Olvasás közben… posztot akartam, de aztán sikerült elvergődnöm a 110. oldalig, miközben egyre több gondolatot írtam le magamnak a regénnyel kapcsolatban. Plusz az se biztos, hogy végig bírom olvasni a könyvet, így jöttem a szokásos, általában kiborulást követő bejegyzésemmel.

A könyvtárból sikerült megkaparintanom a könyvet, hiszen már nagyon kíváncsi voltam rá, ráadásul ez a posztom is sok embert kiakasztott, és úgy voltam vele, hogy tényleg el kellene olvasnom, vagy legalábbis megpróbálkoznom vele, mielőtt ilyeneket mondok, hogy utálom, ójaj. Akkor most 110 oldal után mondom, hogy utálom. Oké? Oké.

Pozitív személynek tartom magam, és szeretni is akartam ezt a regényt, az elején még tetszett is, de aztán nagyon nem. Az jutott eszembe olvasás közben, miután elmúlt a fennakadásom a „művészi” stíluson és Hazel remek karakterén, hogy ezt a könyvet kétfajta ember olvassa: aki már találkozott haldokló emberrel, esetleg még ápolta is, végignézte az egészet, és aki ilyesmit csak a hálivúdi filmekben látott. Most nem akarok arra kitérni, hogy melyik csoportba tartozom, és vajon melyik csoportba tartozóknak tetszhetett ez a könyv, mert aztán lehet, hogy nem igaz, meg mindenki máshogy fog fel mindent, de nehéz elhinnem, hogy aki mondjuk már látta az egykor erős embert pelenkában feküdni, az komolyan tudja venni ezt a regényt. De ebbe most tényleg ne menjünk bele, mert lehet, hogy mindenkinek máshogy ad reményt ez a könyv. Engem viszont csak idegesített.

Aztán a másik dolog, ami eszembe jutott, vagyis feltettem magamban a kérdést, mikor molyon az értékeléseket nézegettem, hogy kik kritizálhatják ezt a könyvet? Az egyik feles, vagy egycsillagos értékelés alatt egész szép beszélgetés alakult ki ebben a témában. Rosszat mondani a regényre nem lehet, Hazelre rosszat mondani nem lehet, mert az már kegyeletsértésnek minősül. Legalábbis sok rajongó ilyennel dobálódzik. Na, igen.

Aztán ez elgondolkodtatott, hogy vajon miért ilyenek az emberek e könyv körül.
Amikor halálos betegség jelenik meg egy regényben, esetleg az a fő mozgatórugója, ráadásul tinik a szereplők, akiket ugye sajnálnunk kell, plusz még romantikus és hiperhájpolt is, akkor mindenki ugrásra készen ül a monitorja előtt, hogy ha valaki negatívat mer írni róla. Miért akarjuk az ilyet ennyire megvédeni? Amikor csak amúgy van egy halálos beteg karakter egy könyvben, arra miért nem ugrunk? Szerintem a válasz abban rejtőzik, hogy javarészt egészséges ember olvassa ezt a könyvet. Bár az egészség, kinek mi. Szóval, olyan, aki nem rákos, nem mozgássérült, még csak távolról sem ismer ilyet, de like-okkal nagyban támogat mindenkit, viszont a féllábú helyi csövesnek odadobva se adna öt forintot. És mint ilyen bűntudatot érez, és az érzés az olvasás közben kirobban, átmegy fanatizmusba. Ez most lehet egy tök hülye elmélet is, de bevallom, én is éreztem a könyv elején azt a tipikus bűntudatot, amit a giccses trutykó riportok is kiváltanak belőlem, hogy jaj, ugyan már, szerencsétlennek milyen élete van már, akkor én meg miért panaszkodom, ha elmegy a net fél órára? S ezt szerintem amúgy egy kicsit minden könyvnél érezzük, egyiknél jobban, másiknál kevésbé. Én legalábbis éreztem ezt az Itt a földön esetében, az Amyés Isabelle-t olvasva, meg még egy pár regénynél. Viszont John Green sikerkönyvén, ami trendi és divatos, bőgnöd kell, különben kőszívű vagy. Nem mondhatsz rá egy rossz szót sem, különben kegyeletsértést követsz el, ergo mindent eltúlzunk, és erre a szent regényre vetítjük minden védekezési, bűntudattal teli érzéseinket, és ráugrunk arra, aki nem azon a véleményen van, mint mi, akinek értékelése kicsit is arra emlékeztet, amilyenek mi voltunk a regény olvasása előtt. De most komolyan… Akkor ér valamit ez a regény, ha az iskoládban/munkahelyeden lévő mozgássérült lány/srác mellett nem mész el úgy, mintha nem is létezne; ha a beteg nagyszüleidet segítesz lefürdetni; ha nem ódzkodsz egy siket vagy vak személytől csak azért, mert nem hall, nem lát. Akkor ért valamit ez a regény, mert legalább kimozdított a tökéletesen felépített és társadalmilag teljesen elfogadott életedből, de amúgy nem. Nem itt kel sírni-ríni, nem ezt a könyvet kell védeni, hanem beszélgetni a „nem-egészséges” emberekkel. Hú, de Orvacz-Green-Coelho bölcsességet nyomattam le, köszönöm a nekem csapódó díjakat!

Szóval, ennyi mindenen gondolkoztam el olvasás közben, amikor azt kérdeztem magamtól, miért imádják, és miért védik szenvedélyesen ennyire ezt a könyvet?

A regénnyel amúgy az a bajom, hogy nem utálom annyira, hogy abbahagyjam (bár hamarosan, érzem), viszont nem is tetszik. Egyáltalán nem. Nekiülök olvasni, de semmi kedvem, tudom, hogy lenne jobb olvasmányom is, mondjuk a Setét Torony 3. része. Mégis folytatom, mert néha tetszik, de mostanság inkább csak a szememet forgatom.

Ez a John Green… Én erről a pasiról alig tudok valamit, csak elejtett információkat szedtem fel magamnak, és gyűjtöttem egy kupacba. Ő nagy youtuber volt, vagy ő volt az első? Fiatal pasi, és néha-néha voltak félreértelmezett kiírásai. Ez a pasi nekem egy igazi buzgómócsingnak tűnik egyébként. Fent van mindenhol az interneten, ismeri az amerikai tiniket, blabla. Oké. Ezt a könyvet egy beteg lánynak írta, vagy az ő tiszteletére, vagy neki ajánlotta, ő ihlette, ezt nem tudom pontosan, elnézést, de fel lehet világosítani. Ez egy tök szép dolog, persze, de szerintem már ez szenzációhajhász. Tudom, undorító ember vagyok, lépjünk túl ezen.

Az egész regényen, vagyis azon a 110 oldalon keresztül, amit eddig olvastam, érződik valami rohadt görcsölés. John Green baromira akar a rákról és a tinikről írni. Pedig nem érzem azt, hogy tapasztalatból írta volna meg ezt a könyvet. Egyszerűen nem hiteles. Egy buborékban játszódik az egész. Csak elképzeli, milyen lehet (a fikciós betegségről és gyógyszeréről már ne is beszéljünk, innentől kezdve ez nem realistaa szememben, hanem naivista). Görcsölős a stílusa is, ami elvileg nagyon szép és nagyon művészi, de inkább görcsös, nagyravágyó, filozófusnak szánt katyvasz.

Mivel Hazel a narrátor, mondhatnánk azt, hogy az ő asszociációs hálóját, életről-halálról alkotott monológjait kapjuk, de nem! A Mrs. Dalloway, az igen, de ez nem.
Hazel karaktere amúgy se áll össze. Tipikusan olyan, mint sok-sok YA könyvnél. Narrálgat magában valamit, aztán tök máshogy viselkedik. Amit elmond magáról, egyáltalán nem áll össze a megszólalásaival. Sokszor néztem fel a könyvből teljesen buta fejjel, hogy mi a fene? Ezt mondja, aztán így szólal meg? Nem áll össze a kép!
Meg eleve a párbeszédek… Nagyon tini, tudom, Green ismeri a tiniket, ismeri amerikát, de ez akkor nekem vagy túl tini vagy túl amerikai, vagy így nem beszélnek egymással emberek, és kész. A szülők csak azért vannak, hogy aggódjanak. Hm, mit is írt valaki az egyik értékelésben? Hogy ez amúgy egy tök jó alaptéma, és ha egy tehetségesebb, tapasztaltabb, hiteles író kezébe került volna, sokkal igazabb lenne. Hát igen. Vagy bennem van a hiba, hogy már csak a szépirodalomban vagyok képes elviselni az ilyen témákat.

Tiszta Alkonyat amúgy a könyv, nem vettétek észre? Mármint nem úúúúgy értem, hanem pl. ilyenekre: berobbant, úgy, mint a Twilight; romantikus, a betegség csupán keret; Hazel Mary-Sue, akibe a legszexisebb pasi szeret bele. Szóval amúgy ez egy tök egyszerű, átlagos könyv, ami az alap, twilight-óta megfigyelhető felállást követi.

Unalmas is eddig, számomra nem hiteles a nagy szerelem, Hazelről meg lerí, hogy egy pasi írta meg a karakterét, annyira nem lányos szerintem. Pedig én sem vagyok valami csajos, de ő nagyon furcsa.


Eddig ennyi, epekedve várom a hozzászólásaitokat.