2014. szept. 10.

Megjelenik!

Tavaly írtam, hogy a Pettigrew őrnagy utolsó csatájának borítója mennyire megtetszett, és hogy megtudtam, a Cartaphilus gondozásában jelenik majd meg idehaza. Nemrég pedig Amadea blogján futottam bele a magyar borítóba. Nagyon tetszik, majdnem jobban, mint az eredeti, és nagyon várom a megjelenését. A Cartaphilus weboldala egyébként megújult, itt olvashattok többet a könyvről.

2014. szept. 9.

A Csillagainkban a hiba 100 oldal után…

Eredetileg csak egy sima Olvasás közben… posztot akartam, de aztán sikerült elvergődnöm a 110. oldalig, miközben egyre több gondolatot írtam le magamnak a regénnyel kapcsolatban. Plusz az se biztos, hogy végig bírom olvasni a könyvet, így jöttem a szokásos, általában kiborulást követő bejegyzésemmel.

A könyvtárból sikerült megkaparintanom a könyvet, hiszen már nagyon kíváncsi voltam rá, ráadásul ez a posztom is sok embert kiakasztott, és úgy voltam vele, hogy tényleg el kellene olvasnom, vagy legalábbis megpróbálkoznom vele, mielőtt ilyeneket mondok, hogy utálom, ójaj. Akkor most 110 oldal után mondom, hogy utálom. Oké? Oké.

Pozitív személynek tartom magam, és szeretni is akartam ezt a regényt, az elején még tetszett is, de aztán nagyon nem. Az jutott eszembe olvasás közben, miután elmúlt a fennakadásom a „művészi” stíluson és Hazel remek karakterén, hogy ezt a könyvet kétfajta ember olvassa: aki már találkozott haldokló emberrel, esetleg még ápolta is, végignézte az egészet, és aki ilyesmit csak a hálivúdi filmekben látott. Most nem akarok arra kitérni, hogy melyik csoportba tartozom, és vajon melyik csoportba tartozóknak tetszhetett ez a könyv, mert aztán lehet, hogy nem igaz, meg mindenki máshogy fog fel mindent, de nehéz elhinnem, hogy aki mondjuk már látta az egykor erős embert pelenkában feküdni, az komolyan tudja venni ezt a regényt. De ebbe most tényleg ne menjünk bele, mert lehet, hogy mindenkinek máshogy ad reményt ez a könyv. Engem viszont csak idegesített.

Aztán a másik dolog, ami eszembe jutott, vagyis feltettem magamban a kérdést, mikor molyon az értékeléseket nézegettem, hogy kik kritizálhatják ezt a könyvet? Az egyik feles, vagy egycsillagos értékelés alatt egész szép beszélgetés alakult ki ebben a témában. Rosszat mondani a regényre nem lehet, Hazelre rosszat mondani nem lehet, mert az már kegyeletsértésnek minősül. Legalábbis sok rajongó ilyennel dobálódzik. Na, igen.

Aztán ez elgondolkodtatott, hogy vajon miért ilyenek az emberek e könyv körül.
Amikor halálos betegség jelenik meg egy regényben, esetleg az a fő mozgatórugója, ráadásul tinik a szereplők, akiket ugye sajnálnunk kell, plusz még romantikus és hiperhájpolt is, akkor mindenki ugrásra készen ül a monitorja előtt, hogy ha valaki negatívat mer írni róla. Miért akarjuk az ilyet ennyire megvédeni? Amikor csak amúgy van egy halálos beteg karakter egy könyvben, arra miért nem ugrunk? Szerintem a válasz abban rejtőzik, hogy javarészt egészséges ember olvassa ezt a könyvet. Bár az egészség, kinek mi. Szóval, olyan, aki nem rákos, nem mozgássérült, még csak távolról sem ismer ilyet, de like-okkal nagyban támogat mindenkit, viszont a féllábú helyi csövesnek odadobva se adna öt forintot. És mint ilyen bűntudatot érez, és az érzés az olvasás közben kirobban, átmegy fanatizmusba. Ez most lehet egy tök hülye elmélet is, de bevallom, én is éreztem a könyv elején azt a tipikus bűntudatot, amit a giccses trutykó riportok is kiváltanak belőlem, hogy jaj, ugyan már, szerencsétlennek milyen élete van már, akkor én meg miért panaszkodom, ha elmegy a net fél órára? S ezt szerintem amúgy egy kicsit minden könyvnél érezzük, egyiknél jobban, másiknál kevésbé. Én legalábbis éreztem ezt az Itt a földön esetében, az Amyés Isabelle-t olvasva, meg még egy pár regénynél. Viszont John Green sikerkönyvén, ami trendi és divatos, bőgnöd kell, különben kőszívű vagy. Nem mondhatsz rá egy rossz szót sem, különben kegyeletsértést követsz el, ergo mindent eltúlzunk, és erre a szent regényre vetítjük minden védekezési, bűntudattal teli érzéseinket, és ráugrunk arra, aki nem azon a véleményen van, mint mi, akinek értékelése kicsit is arra emlékeztet, amilyenek mi voltunk a regény olvasása előtt. De most komolyan… Akkor ér valamit ez a regény, ha az iskoládban/munkahelyeden lévő mozgássérült lány/srác mellett nem mész el úgy, mintha nem is létezne; ha a beteg nagyszüleidet segítesz lefürdetni; ha nem ódzkodsz egy siket vagy vak személytől csak azért, mert nem hall, nem lát. Akkor ért valamit ez a regény, mert legalább kimozdított a tökéletesen felépített és társadalmilag teljesen elfogadott életedből, de amúgy nem. Nem itt kel sírni-ríni, nem ezt a könyvet kell védeni, hanem beszélgetni a „nem-egészséges” emberekkel. Hú, de Orvacz-Green-Coelho bölcsességet nyomattam le, köszönöm a nekem csapódó díjakat!

Szóval, ennyi mindenen gondolkoztam el olvasás közben, amikor azt kérdeztem magamtól, miért imádják, és miért védik szenvedélyesen ennyire ezt a könyvet?

A regénnyel amúgy az a bajom, hogy nem utálom annyira, hogy abbahagyjam (bár hamarosan, érzem), viszont nem is tetszik. Egyáltalán nem. Nekiülök olvasni, de semmi kedvem, tudom, hogy lenne jobb olvasmányom is, mondjuk a Setét Torony 3. része. Mégis folytatom, mert néha tetszik, de mostanság inkább csak a szememet forgatom.

Ez a John Green… Én erről a pasiról alig tudok valamit, csak elejtett információkat szedtem fel magamnak, és gyűjtöttem egy kupacba. Ő nagy youtuber volt, vagy ő volt az első? Fiatal pasi, és néha-néha voltak félreértelmezett kiírásai. Ez a pasi nekem egy igazi buzgómócsingnak tűnik egyébként. Fent van mindenhol az interneten, ismeri az amerikai tiniket, blabla. Oké. Ezt a könyvet egy beteg lánynak írta, vagy az ő tiszteletére, vagy neki ajánlotta, ő ihlette, ezt nem tudom pontosan, elnézést, de fel lehet világosítani. Ez egy tök szép dolog, persze, de szerintem már ez szenzációhajhász. Tudom, undorító ember vagyok, lépjünk túl ezen.

Az egész regényen, vagyis azon a 110 oldalon keresztül, amit eddig olvastam, érződik valami rohadt görcsölés. John Green baromira akar a rákról és a tinikről írni. Pedig nem érzem azt, hogy tapasztalatból írta volna meg ezt a könyvet. Egyszerűen nem hiteles. Egy buborékban játszódik az egész. Csak elképzeli, milyen lehet (a fikciós betegségről és gyógyszeréről már ne is beszéljünk, innentől kezdve ez nem realistaa szememben, hanem naivista). Görcsölős a stílusa is, ami elvileg nagyon szép és nagyon művészi, de inkább görcsös, nagyravágyó, filozófusnak szánt katyvasz.

Mivel Hazel a narrátor, mondhatnánk azt, hogy az ő asszociációs hálóját, életről-halálról alkotott monológjait kapjuk, de nem! A Mrs. Dalloway, az igen, de ez nem.
Hazel karaktere amúgy se áll össze. Tipikusan olyan, mint sok-sok YA könyvnél. Narrálgat magában valamit, aztán tök máshogy viselkedik. Amit elmond magáról, egyáltalán nem áll össze a megszólalásaival. Sokszor néztem fel a könyvből teljesen buta fejjel, hogy mi a fene? Ezt mondja, aztán így szólal meg? Nem áll össze a kép!
Meg eleve a párbeszédek… Nagyon tini, tudom, Green ismeri a tiniket, ismeri amerikát, de ez akkor nekem vagy túl tini vagy túl amerikai, vagy így nem beszélnek egymással emberek, és kész. A szülők csak azért vannak, hogy aggódjanak. Hm, mit is írt valaki az egyik értékelésben? Hogy ez amúgy egy tök jó alaptéma, és ha egy tehetségesebb, tapasztaltabb, hiteles író kezébe került volna, sokkal igazabb lenne. Hát igen. Vagy bennem van a hiba, hogy már csak a szépirodalomban vagyok képes elviselni az ilyen témákat.

Tiszta Alkonyat amúgy a könyv, nem vettétek észre? Mármint nem úúúúgy értem, hanem pl. ilyenekre: berobbant, úgy, mint a Twilight; romantikus, a betegség csupán keret; Hazel Mary-Sue, akibe a legszexisebb pasi szeret bele. Szóval amúgy ez egy tök egyszerű, átlagos könyv, ami az alap, twilight-óta megfigyelhető felállást követi.

Unalmas is eddig, számomra nem hiteles a nagy szerelem, Hazelről meg lerí, hogy egy pasi írta meg a karakterét, annyira nem lányos szerintem. Pedig én sem vagyok valami csajos, de ő nagyon furcsa.


Eddig ennyi, epekedve várom a hozzászólásaitokat.

2014. szept. 4.

Filmsorozatok: amiket ajánlok

Pushing Daisies (Halottnak a csók)

Először a támbin jött velem szemben ez a gif.


Nem is csoda, hogy felkeltette az érdeklődésemet, ám sose jutottam el oda, hogy megnézzem az első részt. Aztán nővérem folyton ajánlotta ezt a másik sorozatot, a Halottnak a csókot, amiről azt hittem, arról szól, hogy egy nő halottakat támaszt fel. Mint kiderült, a kettő egy és ugyanaz, és egyáltalán nem olyan volt, mint amilyenre számítottam.

Mi a sorozat lényege? Ned 9 éves korában fedezi fel a képességét: halottakat tud feltámasztani egyetlen érintéssel. Azonban egy percnél tovább nem tarthat a csoda, mert az következményekkel jár. Jó pár évvel később Ned már felnőtt férfi, aki pitéket süt, és Emerson Codnak, egy magándetektívnek segít megoldani az ügyeit. Egy nap azonban Nednek a gyerekkori szerelmét kell felébresztenie, és az a bizonyos egy perc hamarosan letelik…

Miért lehet szeretni? Mert nagyon egyedi. Enyhén szürreális a sorozat, de én az első rész alapján inkább úgy jellemeztem, hogy olyan, mintha Tim Burton és Alice Hoffman összedolgozott volna. A történet szerintem valahol a 60-70-es évek Amerikájában játszódhat; dominálnak az élénk színek, a néhol tényleg szürreális elemek, a család és szeretet fontossága, a nagynénik, a pite, a báj és a humor. Nem láttam még ehhez fogható sorozatot.

Epizodikus, hiszen minden részben más-más gyilkosságot oldanak meg főhőseink, és ahhoz képest, hogy az ilyen sorozatok egyre kevésbé érdekelnek, ennél folyamatosan izgultam, és tettem fel a kérdéseket a szereplőkkel együtt. Olykor morbid egy-egy haláleset, máskor humoros. Nehéz így elmesélni, milyen is ez a sorozat. Tessék megnézni az első részt, az alapján el lehet dönteni, bejön-e ez a stílus, vagy sem.

Érdemes még kiemelni a színészeket. A Nedet alakító Lee Pace valami eszméletlen édes a bozontos szemöldökével, Emerson Cod a kedvencem lett szarkasztikus stílusával, és még Olivie Snookot is szerettem, pedig a színésznőtől eddig a falat kapartam a Glee-ben – itt viszont szerintem nagyon is kedvelhető. Aztán ott van Chuck, aki nem tudom, miért, de valamiért hibádzott a számomra. Valahogy nem illett bele a sorozatba, pedig mégis, de mégsem… Van ilyen.

Kiknek ajánlom? Lee Pace és Tim Burton rajongóknak. Azoknak, akik szeretnék mosolygással befejezni a hosszú, fárasztó napot; akiket nem zavar a szürreális, morbid jelleg, vagy az élénk színek és gyors párbeszéd. Akik valami egyedire, újra vágynak.

A sorozat 2 évadot élt meg, aztán sajnos a csatorna elkaszálta. 22 részes összesen.


9/10 (imdb-n: 8,5/10)

2014. szept. 3.

Két furcsa film

Ez egy olyan semmilyen jelző, mégsem tudnám más szóval pótolni. Az elmúlt egy hónapban két olyan filmet is megnéztem, ami egyszerűen furcsa volt. Nem művészfilm, viszont nem is az a tipikus hálivúdi blockbuster. Az egyiknél a hangulat sejtelmes, míg a másiknál a forgatókönyv szürreális. Nekem tetszettek, de én eleve kapható vagyok az elvont alkotások megnézésére, elolvasására.

The Truth About Emanuel

A film előzetese keltette fel a figyelmemet. Furcsa hangulatú thrillert vártam, és részben meg is kaptam. Egyszer megnézni viszont nem volt elég; csak nemrég döbbentem rá, hogy tulajdonképpen nekem mennyire tetszett ez a film. S hogy miért? A hangulata teljesen elvarázsolt, a 90-es évek sok-sok thrillerét jutatta az eszembe. Plusz Agnes Obel dalok mentek a film alatt, ami mindenképpen piros pont, hiszen imádom az énekesnőt.
Igaz, a történet nem nagy kunszt, talán sokaknak csalódás is a „csattanó”, de mivel engem el lehet varázsolni a jól megteremtett atmoszférával, ezért újra meg fogom nézni ezt a filmet.

Adatok:
Készült: 2013-ban
Főszereplők: Jessica Biel, Kaya Scodelario
Írta és rendezte: Francesca Gregorini

Miről szól? Emanuel folytonos bűntudattal és elveszettséggel küzd, mert saját magát hibáztatja anyja haláláért. Egy napon egy rejtélyes nő, Linda érkezik a szomszédba az újszülött csecsemőjével. Emanuel elvállalja, hogy vigyáz a babára, miközben egyre közelebb kerül Lindához, és a rejtélyéhez.

Vélemény: Hadd szögezzem le még egyszer, mennyire hangulatos is ez a film. Aki követi a blogomat, az jól tudja, mennyire adok egy jól megteremtett atmoszférára, főleg, ha az ilyen rejtélyes, misztikus thriller illatú. Ez a film a kedvencem lett emiatt.
A sejtelmes zenétől kezdve, a karakterek gondolkodásán át egészen a végkifejletig mindenben ott van az a furcsaság, ami jellemzi az egész történetet.
Ki ez a Linda? Miért vonzódik hozzá Emanuel?
Tagadhatatlan a vonzalom a két nő között. Furcsa párosítás ez is: Emanuel az anyjaként gondol rá, míg Linda a lányaként, de a nem túl nagy korkülönbség miatt egy kéz a vállon, vagy egy félmeztelen test a tükörben elhiteti a nézővel, hogy itt többről van szó.

Aztán ott van a rejtély szál is. Talán hamar ki lehet találni, mi hibádzik Lindával, de piros pont a rendező és írónőnek, hogy nem is húzza-vonja sokáig, hanem szinte egyből odadobja a nézőnek, hogy nesze, emészd meg.
S ezek után lesz igazán érdekes a film. Hogyan halad tovább a cselekmény? Emanuel miért teszi azt, amit? Két nő, akik csak egy emberre várnak, de talán egymásban meg is találják azt.
Jaj, nagyon tetszett ez a film! Sok mindenről el lehet gondolkozni, miután megnézi az ember. Kitaszíthatunk-e valakit a saját boldogságából, csak azért, mert a mi társadalmunkban nem elfogadott, amilyen módon a boldogsághoz jut? Születhetünk-e bűntudattal erre a világra? Élhetjük-e úgy tovább az életünket, mintha mi sem történt volna? Mindenki más őrült, vagy csak én?
Aki szereti a sejtelmes hangulatú, metaforákkal teli műalkotásokat; az apró misztikumot; Agnes Obel dalait az mindenképpen nézze meg.

Pont: 8/10
imdb-n: 6/10

Violet and Daisy

Alexis Bledel és Saoirse Ronan elég indok volt a számomra, hogy érdekeljen a film. Viszont a megnézését sokáig halogattam, mert az előzetes alapján nem igazán derül ki, miről is szól a történet. Ez is egy szinte szürreális, mégis, akár társadalomkritikaként felfogható alkotás, amely sok embernek egyáltalán nem fog tetszeni.

Adatok:
Készült: 2011-ben
Főszereplők: Alexis Bledel, Saoirse Ronan és James Gandolfini
Írta és rendezte: Geoffrey Fletcher

Miről szól? Violet és Daisy bérgyilkosok. Violet és Daisy két álmodozó kislány. Legújabb megbízásuk szerint el kell tenniük láb alól egy pasast, aki lopott a főnökütől, ám elszúrják a melót; beszélgetni kezdenek a célpontjukkal.

Vélemény: Ez életem egyik legfurcsább filmje. A The Truth About Emanuellel ellentétben itt a forgatókönyv az, amire az ember rámondaná, hogy szürreális. Nem annyira hangulatos, de furcsa atmoszférájú az biztos.
Ennek alappillérét maga Violet és Daisy szolgálja. Két lány, kislány, hiszen nem nők. Nem úgy viselkednek. Tinédzserek talán, akik bérgyilkosok. 13-14 éves fejjel gondolkodnak, fel sem fogják, vagy nem is érzékelik, hogy mivel keresik a kenyerüket. Minden álmuk az, hogy vegyenek maguknak egy-egy Barbie Sunday ruhát.

Nagyon furcsa ez a film… Viszont én társadalomkritikaként fogom fel. Az író és rendező talán a 20-30 évesek érzéketlenségére akarta felhívni a figyelmet. Igaz, szélsőségesen, hiszen nem mindenki bérgyilkos, és veri szét egy ember fejét tűzoltó készülékkel, viszont néha igenis érzéketlenül viselkednek a munkájukban, kezd megszűnni az empátia. Ez szerintem igen jól észrevehető a társadalmunkban, és nem biztos, hogy ezt akarta bemutatni az író, de nekem egyből ez ugrott be. Hazajön valaki a céges munkájából, ahonnan aznap csak 300 embert rúgott ki; hazaérkezik egy lány az iskolából, ahol kicsit meggyepálta a csajt, akinek a Facebookon is tönkreteszi az életét – és nem érdekli semmi, nem érez bűntudatot. Fel sem fogja, tettei milyen hatással vannak más emberekre. Vagy például, amit a film is elhint, hogy sok fiatal lány már a nemi erőszakot is képes érzéketlenül elviselni, és aztán úgy tenni, mintha ez normális velejárója lenne az életnek, a felnőtté válásnak.
Mindenképpen elgondolkodtató ez a film.

Alexis Bledelt jó volt így látni. Szerintem igazán tehetséges színésznő; eszembe se jutott Rory Gilmore. Saoirse Ronannel pedig jó párost alkottak.
Mégis hiányérzetem maradt, miután véget ért a film. Nem volt igazán teljes a történet, sok kérdésre, ami érdekelt volna, nem kaptunk választ. A vége is olyan semmilyenre sikeredett. Kár, pedig egy merész húzással szerintem nagyobb visszhangja lett volna ennek a filmnek.
A vágást viszont érdemes kiemelni, ahogyan a szürreális (igaz, sehova sem vezető) elemek felhasználását is.

Pont: 7/10

imdb-n: 6,2/10

2014. aug. 25.

Maggie Stiefvater: Shiver

Kétszer (egyszer, kétszer) már olvastam ezt a regényt, viszont most angolul kezdtem bele. Születésnapomra kaptam meg Ryan Madisontól, és talán jobban jártam volna, ha télen veszem a kezembe.

Három éve már, hogy olvastam a Shivert, de a hangulatát még mindig fel tudom idézni. Emlékszem a kék borítóra és betűkre, a lapok illatára. Így nagyon furcsa volt egy teljesen más könyvből ugyanazt az élményt megkapni. Vagyis nem is ugyanazt, hiszen ez angolul íródott.

Most nem kapott el annyira a regény, mint annak idején. Mondjon bárki bármit, a magyar nyelv akkor is szebb. Olvasás közben fel is kiáltottam magamban, hogy rohadjak meg, de ez magyarul sokkal jobb. Gazdag Tea csodát művelt a szöveggel. Oké, én is hibás vagyok, nem olyan nagy az angol szókészletem, de mégse jött át az a lírikus stílus, mint amit a magyar szövegnél egyből érezni.

Rosszkor is olvastam a regényt, mert télen kellett volna. Azt hittem, jól fog esni a nagy melegben egy téli könyv, de nem így történt. Lassan haladtam vele, mert igen, sokszor unalmasnak hatott. Az angol kiadás kb. 440 oldal, és az első 350 oldal elég elnyújtott volt, pedig tudom, hogy magyarul imádtam. Most viszont, hogy sikerült eltávolodnom a történettől, sokkal jobban feltűntek a „hibái”. Vagyis ezek nem hibák, mert ez egy igényes, profi YA regény, szerintem akkor is az egyik legjobb kategóriáján belül, mert nem nézi butának a tiniket, és nem is egy modern, elképzelt tini társadalomról ír, hanem igaz érzésekről, hiteles karakterekkel és keserédes hangulattal. A lényeg, hogy az eleje tényleg unalmas, pedig csodaszép Sam és Grace története. Mégsem érezni a tényleges cselekményt, hogy menne valamerre a történet, hiába van ott Jack, Olivia vagy Shelby. Meg is értem, hogy azoknak, akik az akcióban gazdag, pörgős történetekért vannak oda, miért nem tetszik annyira ez a könyv.
Pedig értékes dolgokat közvetít, mint a versek szeretete, az önállóság fontossága, a család szeretete, a szerelem, az élet apró örömei, ilyenek. Megmosolyogtató egy-egy sora, olykor viszont a szíved szorul el.
A végén felgyorsulnak az események, és az elnyújtott románc miatt volt olyan érzésem, hogy aránytalan a mű. A végén túl sok minden érdekes történik szinte egy huzamra, míg az elején csak úszkálunk egyhelyben.

Aztán attól a gondolattól sem tudok szabadulni, hogy a fordítás sokkal szebb, mint az eredeti szöveg. Persze, így is feltűnt, hogy Stiefvater eredetiben igényesen, szépen ír (összehasonlítva pl. Niffeneggerrel, aki tök egyszerűen fogalmaz), de Gazdag Tea fordítása szinte művészetté varázsolja.
A következő részeket mindenképpen magyarul olvasom újra.

Amúgy megjegyeztem magamnak, hogy erről a szülő dologról írni fogok. Nagyon sokan a mai napig hisztiznek ezen, hogy milyen szülők ezek már, hogy lehet ezt így megírni, stb. Ez egy tök jó társadalomkritika, ami az amerikai tinik százezreire érvényes. Jó, talán magyarokra is, nem tudom. Talán pont a kultúránk közti különbségek miatt olyan nehéz megemésztenie ezt a magyar közönségnek?
Grace szülei maguk is gyerekek. Ennyi. Rengeteg ilyen szülő van, és Stiefvater nagyon jól hívja fel erre a problémára a figyelmet. A felelőtlen gyerekvállalókra, azokra, akik oda se figyelnek rájuk, mondván, ők menő, modern szülők. Azokra, akik önmegvalósításukat a gyerek elhanyagolása mellett akarják véghezvinni. Érdemes ezen elgondolkozni, és épp ezért ezt a könyvet a szülőknek is elolvasniuk. Magunkat pedig emlékeztetni kell majd, ha odajutunk, hogy ne legyünk ilyenek, mert ez nem jó, nem normális.
Azért viszont piros pont, ahogy a felnőtteket használja Stiefvater. Becket például nagyon jól.

Grace még mindig szimpatikus, Sam is, a kettejük szerelme, Isabel, minden.
Olivia még mindig kedvenc, és olyan érdekes, mert olvasás közben az jutott eszembe, hogy Stiefvater megírhatta volna ezt a történetet Olivia és Jack szemszögéből is (habár akkor lett volna igazi tucat-twilight). Nagyon sajnálom, hogy Oliviából ilyen keveset kaptunk. Grace és Sam kicsit mellékszereplőkké váltak az utolsó 100-150 oldalon. Ez van, ha érdekesebb karaktereket hoz be az író.

Alig várom, hogy nekiessek a második résznek, de csakis magyarul!


4/5