2014. júl. 27.

Filmsorozatok: Cedar Cove (Cédrusliget)

Igen érdekesen indult a kapcsolatom ezzel a sorozattal. A tévében láttam a bemutatóját, és a kisvárosi képeket, hegyes-erdős tájat látva annyira megtetszett, hogy egyből bele is kezdtem. Az első rész a maga majdnem másfél órájával rettentő döcögősre sikeredett, mégis érdekelt annyira, hogy rákeressek a könyvsorozatra, amiből készült. Már vagy 12 része van, ha nem több. Gondoltam, megnézem, lefordították-e magyarra, és tá-dám, már 9 rész megjelent idehaza, Cédrusliget-sorozat néven. Az első rész címe: Világítótorony út 16. Igen, mindegyik rész egy-egy utcanevet rejt. Tök jó. Másnap elsétáltam a könyvtárba, ahol, láss csodát, bent volt az összes rész. Mondanom sem kell, hogy kivettem az első kötetet, és rögtön nekikezdtem. Nem tetszett, hú, de mennyire nem. Ez bizony igazi ponyva: rettentő egyszerű, magyarázó, hülyének-nézlek fogalmazással, sablonos cselekménnyel, fordulattal és drámázással. Sajnos a hangulat sem vett meg, mert szerintem nem is volt neki. Viszont! A filmsorozatot folytattam, és mit ne mondjak, az ötödik rész után teljesen megvett magának.
(Megjegyzés: ez a Hallmark első, saját készítésű sorozata, amit alig néznek)

Miről szól? Cédrusliget lakóiról. Nincsen fő cselekmény/átívelő szála, csupán helyi lakosai, az intrikái, a romantikus kapcsolatai, a szerethető karakterei és a kisvárosi hangulata. Oké, a főszereplő egy bírónő, Olivia, aki ötven éves, elvált, tizenöt éve elvesztette a fiát, viszont van egy huszonnyolc éves lánya. Az élete akkor pezsdül fel, amikor a Liget Krónikába új szerkesztő-riporter érkezik.

Vélemény: Biztos vagyok benne, hogy lesz, aki már az első pár rész után kaszálja ezt a sorozatot, de úgy, hogy azután még csak hallani se akar felőle. Amit meg is értek. Kitartás kell ahhoz, hogy az ember megszeressen egy olyan sorozatot, amiben:
– a szereplők úgy néznek ki, mintha a 90-es évekből jöttek volna
– Andie MacDowell botoxozott arca kiégeti az ember szemét
– nincsen cselekmény, csak minimális, az is az ötödik résztől.

De aki tényleg végigszenvedi az első részt, és aztán elfogadja, hogy Andie MacDowell csak kuncogni és bután nézni tud, az később egy egész jó kis sorozatra kapcsolódhat ki. Néha igen jó témákat boncolgat, bár nem mélyen, de legalább nem is elferdítve. Aztán ott van a kisvárosi hangulat, és az olyan szereplők, mint Grace vagy Jack, akik szerintem a hátukon viszik az epizódokat, mert ők legalább tényleg színészkednek, vagy legalábbis látszik rajtuk, hogy tudják, mit csinálnak, és azt élvezik is.

A kedvenceim :)
Nem olyan profi és frappáns a sorozat, mint mondjuk a Gilmore Girls, és nem is annyira fílgud és romantikus, mint a Hart of Dixie. De aki nem egy déli vagy éppen egy keleti parton játszódó történetre vágyik, hanem egy észak-nyugatira, amelyben hegyek és fenyőerdők uralkodnak, ahol hideg van, ahol halásznak és ahol esik (Alkonyat-rajongók előnyben), annak talán tetszeni fog ez a sorozat, mert kedves a maga módján. Az ötödik részre igazán összekapják magukat az írók is; tudják és velünk is tudatják, mit akarnak megmutatni, elmesélni, és mindezt hogyan.

A nyárra mindenképpen érdemes betervezni, mert szerintem tényleg jó arra, hogy az ember egy hosszú, fárasztó nap után bekapcsolja és nézze, mivel nem igényel különösebb szellemi erőfeszítést a befogadása.

Távolról sem tökéletes, de akit elkap a hangulata, azt szerintem nem engedi, és amúgy is hiány van az ilyenfajta kisvárosi sorozatokból, úgyhogy én ajánlom.


5/10 (imdb-n: 7,1/10)

2014. júl. 24.

Időutazó borítók

Jelenleg Audrey Niffenegger klasszikusát (mondhatjuk ezt rá, nem?) olvasom angolul. Nagyon tetszik, rengeteg mindenen gondolkodom el, miközben haladok fejezetről-fejezetre. A minap megkerestem, milyen borítókat készítettek a történethez, és a legszebbeket (ez szubjektív ám!) összegyűjtöttem.

A Vintage kiadás, angol - ezt olvasom.


A német borító gyönyörű! Ez a kedvencem.

Ez is angol. Pitypang. Látjátok, hogy azok a kis izék T betűt formálnak? Gondolom, a Time (idő) szóra utalnak ezzel, amit lassan elfúj a szél. Szenzációs!

A magyar verzió, amit már sehol se kapni, pedig éveken át erre fentem a fogam.

Szintén magyar, ez a legújabb kiadás. Szép, szép, de... annyira nem illik szerintem a történethez.

A holland borító hasonló az első angolhoz, és szerintem ez is nagyon szép.

2014. júl. 21.

Richelle Mead: Örök kötelék (Vámpírakadémia V.)

A sorozat kétségkívül az egyik kedvencem, ahogyan Richelle Mead is bevonult a számomra kedves írók táborába. Letagadhatatlan, hogy Mead mennyire jól ír, hogy nincsenek bedobott csodák, hogy bizony a karakterek generálnak egy csomó konfliktust, hogy nem csak bábuk egy üres ponyvában, hanem hús-vér emberek. Viszont ez a kötet mégis egy iciri-picirit csalódás volt nekem.

Miről szól? SPOILERES annak, aki nem olvasta az eddigi köteteket. Rose továbbra is próbálja megmenteni Dmitrijt, és megtesz mindent, ami ehhez kell. Közben elvégzi az iskolát, politikai ügyek folynak a háttérben, izgalmassá válik a szerelmi élete, és Lissával is egy kicsit megváltozik a viszonya.

Vélemény: Nem mondom, hogy epekedve vártam, mert a negyedik rész végén történtek megijesztettek. Pedig nem kellett volna, hiszen Meadről van szó, és amitől féltem, megtörtént, mégis eszméletlen jól dolgozta fel az egészet!
De ne rohanjunk előre.

A regény igazából két részre osztható, legalábbis nekem olyan érzésem volt, mint ha két kötetet olvastam volna egy könyvben. Az első rész Dmitrij megmentéséről szól, ami tök izgalmas. Pörögtek a lapok, nem akartam letenni, aztán… Valahol ott száz-százötvenedik oldal környékén számomra nagyon ellaposodott a történet. Még szerencse, hogy Rose át tud csusszanni Lissa fejébe, így legalább történt valami érdekes. Mégis, ott a felénél már nem lelkesedtem annyira a cselekményért, nagyon sokszor unalmasnak és feleslegesnek tartottam bizonyos részeket. Mead ráadásul olyan dolgokat dobott be hirtelen, ami hiteltelennek hatott, nem tudtam komolyan venni. Még szerencse, hogy gördülékenyen ír.

Mindeközben élveztem Rose kifakadásait, azt, hogy ő a megmondó lány, akire szerintem fel lehet nézni, miközben tartani is lehet tőle. Tetszett, ahogy viselkedett, mostanra egy igen szimpatikus karakterré vált a szememben, pedig emlékszem, az első két részben mennyire idegesített. Aztán ott van Lissa, aki szintén nem az a lány, akit az elején megismertünk. Igaz, nem képes az erőszakra, még csak behúzni sem valakinek, de ő is szerethetővé vált, és folyton mosolyogtam, amikor esetlenkedett.
Adriant is kell emelnem, mert eszméletlenül imádtam Rose-zal, bár tudom, úgy sem egymás mellett kötnek ki. Jut eszembe, hiányzott Sydney, szerettem őt az előző kötetben.
A fekete pontot Dmitrij miatt kapja a kötet. Nem vagyok oda érte, de nem is utálom. Azonban be kell vallanom, hogy jobban szerettem akkor, amikor még…

Annyira rossz, hogy nem tudok többet írni, de spoilereket ellőni nem akarok, másfelől meg tényleg untam a közepétől, és nem is értettem, mi következhet még, minek még egy kötet. Aztán a végén megtörtént az, és akkor már tényleg izgalmassá váltak az események. Pedig nem örülnék neki, ha most meg Rose megmentéséről szólna a hatodik, befejező kötet, bár biztos vagyok benne, hogy nem csak ennyi fog történni benne. Fogalmam sincs, mire számíthatok, annyira nem hittem volna a második-harmadik kötet olvasása közben, hogy ez lesz a sorozat fő vonala. Még mindig furcsának hat, mintha ez csak egy mellékszál lenne, és majd most indul a banzáj. Meglátjuk.


Pont: 4/5

2014. júl. 18.

TOP 5 könyv, amit nem merek újraolvasni

Van az úgy, hogy változik, fejlődik, tapasztal az ember. Eltelnek évek, feledésbe merülnek könyvek, amelyek egykor tetszettek, vagy talán mégsem annyira, de még mindig ott ülnek a polcon, és néznek ránk. Alig emlékszünk rájuk, de félünk újraolvasni őket, mert úgy sejtjük belül, hogy másodjára már nem fog tetszeni. Nem fogjuk elnézni a hibáit, rég felszállt a rózsaszín köd, vagy már elsőre sem tetszett annyira, és másodjára már egyáltalán nem fog. A sorozatok ilyen esetben a legrosszabbak, hiszen érdekel a folytatás, de már az első rész sem tetszett annyira, vagy pont ellenkezőleg, odavoltunk érte. Régen olvastuk, alig emlékszünk valamire, karakterek neveire, a végére, az apró, elvétett információkra. Ezért újraolvasnánk, hogy emlékezzünk, de mi van, ha nem fog tetszeni?

A napokban, a könyvespolcaimat nézegetve ilyen gondolatok futottak át az agyamon. Igen, kifejezetten félek újraolvasni pár könyvet, és most összeszedtem, melyik az az öt, amelytől a leginkább tartok.

Három éve olvastam a sorozat első kötetét, és azóta alig haladtam vele; a második részig jutottam el, de már az sem tetszett túlzottan. A filmsorozatot nem szeretem, könyvben pedig 13 részes, ha jól tudom. Ez nekem sok. Rájöttem, hogy azért annyira nem tetszik, hogy behabzsoljam a következő köteteket. Így újraolvasni se merem már.
Ezt is három éve olvastam, és akkor hatalmas Dexter-mániában szenvedtem. Emlékszem, hogy a könyvet már sehol se lehetett kapni, és egy molyos lány küldte el nekem végül, amiért a mai napig hálás vagyok. Sajnos, azóta se folytattam a szériát. Igaz, a filmsorozatot se szerettem már (tudom, nem ugyanaz a kettő, de akkor is). Félek újraolvasni, viszont jó lenne folytatni, és újra belecsöppeni a Dexter-élménybe.
Spirit Bliss könyvei nálam a közepes kategóriába sorolhatóak, és emlékszem, ebben a regényben mennyire, de mennyire idegesített a főhős. Az a bajom, hogy érdekel a második, harmadik rész, de mondták páran, hogy a leányzó csak még idegesítőbb… Hát nem tudom. Majd egyszer biztos folytatom, de ahhoz újra kell olvasnom az első részt, mert alig emlékszem, mi történt benne – viszont félek, hogy újrázásnál már egyáltalán nem fog tetszeni.
Igazából nem csak ezt a regényt nem merem újraolvasni tőle, hanem Az utolsó dalt és a Leghosszabb utat se. Mégis ezt emelném ki, mert anno (4 éve, gyerekek!) imádtam, pityeregtem rajta és a legjobb Sparksnak, sőt kedvencnek nyilvánítottam ki. Miért nem merem újraolvasni? Mert már egyáltalán nem szeretem Sparksot. Az elmúlt egy évben két könyvével is (Vissza hozzád, Menedék) megpróbálkoztam, írtam is erről egy posztot, és már teljesen kiábrándultam az íróból. Naiv, idilli, nyálas, és… nem akarom újraolvasni a Kedvesemet, mert akkor az illúzióromboló lesz, én meg azt szeretném, ha úgy emlékeznék rá, ahogyan eddig is.

Ezzel aztán nehéz helyzetben vagyok. Azt hiszem, nem szerettem az első részt, nem is igazán érdekel a folytatás, inkább csak azért olvasnám el, hogy megnézzem, Vivi mennyit fejlődött. Alig emlékszem valamire a történetből, nem volt rám nagy hatással, és félő, hogy mivel elsőre se voltam odáig érte, másodjára még inkább nem leszek.

2014. júl. 17.

Richard Yates: A szabadság útjai


A regényből készült filmet láttam először, és sajnos nem sok minden maradt meg belőle; emlékszem a matt sárga színekre, Kate-re és Leóra, a nyomasztó hangulatra, de hogy miről szólt? Hogy tizenhat évesen felfogtam-e, mit mutat be? Nem hiszem. Mégis akartam a könyvet, amit aztán csere útján sikerült megszereznem. A mai napig cigi szagú, fúj, na mindegy. Három évig ült a polcomon… Hogy miért? Fogalmam sincs, lehet, hogy csak a szag, vagy a nyomott hangulat emléke miatt, de folyton az volt bennem, hogy én ezt nem akarom elolvasni. Jobb is volt így, mert úgy érzem, csak mostanra értem meg a regényre. Imádtam! Richard Yates személyében új kedvenc íróra tettem szert.

Miről szól? Az ötvenes évek közepén járunk, Frank és April házasságába láthatunk bele. A középosztálybeli házaspár kívülről tökéletes családot alkot a gyerekeikkel, mosolyaikkal, lenéző, szomszédjaikról alkotott véleményükkel. Belülről azonban minden romlott és büdös, szétszakadt és reménytelen. Szép társadalomkritika ez, amely a mai napig érvényes a nyugati világunkra, felfogásunkra.

Vélemény: Egy könyv sosem ugyanolyan. Mindannyian mást fogunk fel belőle, más élményeinket kapcsoljuk hozzá, máshogy állunk a témájához. Néhányan ezzel a karakterrel tudnak azonosulni, néhányan meg azzal. Olykor a téma, amit az író feldolgoz, humbugnak, teljesen értelmetlennek tűnik az olvasónak, mivel soha életében köze se volt hozzá (ez persze aztán az írótól is függ, hogyan képes visszaadni, de ezt most hagyjuk). Aztán akadnak olyan történetek, amelyek – mint a legagresszívabb, legintelligensebb kritikusok – pofon vágnak a szavaival. Pedig nem hatásvadász, drámai elemeket használ fel benne, mint amiket a híradóban is látunk. Hanem azt közli, amit tettünk, amit látunk, amit megjátszunk. Rámutat lírai, keserű stílust használva. Hiába akarod becsukni a könyvet, befogni a füledet és szivárványt ábrázoló függönyt húzni a mocskos ablakod elé, nem bírod megtenni, mert tudni akarod. Bele akarsz nézni a tükörbe, főleg, ha ez akár a jövődet is megmutathatja.

Mit ne mondjak, hatalmas hatással volt rám ez a könyv, mert valamilyen szinten, módon át tudtam élni, közöm volt hozzá, azonosulni tudtam mind a két féllel. Közben meg attól rettegek, hogy nekem is ilyen életem lesz.

Hiszen mi értelme az életnek? A család, nem? Néha a karrier, de végső soron mindig a gyerekvállaláshoz jutunk el. Na de ha mindez úgy történik meg, hogy nem vagyunk rá felkészülve, akkor mi van? Ha csak a társadalmi elvárásokat követjük, és hagyjuk magunkat bepasszírozni – te most feleség vagy, te most anya vagy. Identitásváltozáson és -keresésen megyünk keresztül egész életünkben. Bemegyünk a boltba, vásárlók vagyunk, tanulunk az iskolában, nebulók vagyunk. Megszülünk egy gyereket, akit először nem is akartunk… anyák vagyunk?

Annyi, de annyi mindenről tudnék írni, szinte kielemezném a volt irodalom tanárnőmmel ezt a regényt, pedig nem vagyok ilyen, de akarom, hogy egyszer kötelező irodalom legyen. Vagy ne is kötelező, csak azt akarom, igen, akarom, nem pedig szeretném, hogy minél többen olvassátok el. Ez mond valamit, ez igenis gondolatokat ébreszt. Nem, nem fest pozitív képet a házasságról, nem idilli, nem tökéletes, nem egy reklámanyag, de legalább elmeséli, mi lesz veled, ha olyan emberrel kerülsz össze, akivel amúgy nem is akartál örök életedre együtt maradni.

Manapság könnyű mondani, hogy én majd elhagyom, én majd kitörök, ha olyan helyzetbe kerülök, de tényleg? Képesek lennénk elhagyni a komfort zónánkat? Tényleg ennyit változtunk volna a 60-70 év alatt, vagy Yates története a mai napig helytálló?
Azt mondjuk, mi a társadalom felett állunk, átírjuk a törvényeket, megváltoztatjuk a világot, de ugyan már. Örökre a társadalmi elvárásoknak akarunk megfelelni. Vagy ha nem is az ismeretlen tömegnek, akkor a családunknak, a másiknak, nagy szerelmünknek, vagy… saját magunknak. Ami talán a legrosszabb, mert mindig saját magunk vagyunk a legkegyetlenebb kritikusai az életünknek.

Olvassátok el ezt a regényt, ne adjátok fel ötven oldal után, próbáljátok meglátni azt, amit mond, amit nektek mond!


Pont: 5/5