2014. nov. 24.

Érdekel

Nita Szendrey: Hollow Creek Akadémia
Besorolás: YA realista
Megjelenés: november 25.
Oldalszáma: 336
Sorozat? Igen!
Kiadó: Pongrác

Fülszöveg: Jaide Morrow nem éppen azok közé a diákok közé tartozik, akiknek határozott elképzelésük lenne a jövőről. Így – amikor apja sok-sok év után visszacsöppen az életébe – hamar hagyja magát meggyőzni, hogy tanulmányait Miami helyett Chicagóban folytassa. Bizakodva indul útnak, ám amikor repülőgépe több órás késéssel az éjszaka közepén érkezik Chicagóba, beigazolódik furcsa balsejtelme az iskolával kapcsolatban.
A HCA neves bentlakásos középiskola, amely az angolszász hagyományokra épít: mentorok, prefektusok, iskolai házak, házversenyek, kulturális programok színesítik a diákok életét. A tizenöt éves, félénk, magának való, önbizalomhiánnyal küszködő lány számára első pillantásra reménytelen küldetésnek ígérkezik a beilleszkedés, de amikor találkozik évfolyamtársaival, a különc Voni Trystennel és a zseni, ám kissé idegesítő Roscoe Madisonnal, fordul a kocka, és Jaide ráébred: ha nem néz szembe félelmeivel, soha nem valósíthatja meg álmait.
Sikerül-e legyőznie saját magát, miközben Lia Smith valamilyen rejtélyes okból lépten-nyomon terrorizálja őt?

Miért? Elsősorban azért, mert Nitát (nekem csak Ryan) már régóta ismerem, szeretem a blogját és jóban is vagyunk. Együtt örültünk, amikor megtudta, hogy kiadják a regényét. Félek viszont, hogy mi lesz, ha nem tetszik, de bízom benne, hogy imádni fogom. Vonz a helyszín is, ami nem más, mint Chicago, illetve a remény, hogy végre kapok egy jó YA realista könyvet.


2014. nov. 23.

S. J. Watson: Mielőtt elalszom (Amnézia)

Nem mondhatnám, hogy évek óta áhítoztam volna erre a könyvre. Mint kiderült, folyamatosan összekevertem a Hadd mondjam el… és a Mielőtt elmegyek kötetekkel. Aztán beleszaladtam a regényből készült és a mozikban futó film előzetesébe, ami megtette a hatását, és felírtam az elolvasandók listájára.

Miről szól? Christine egy nap arra ébred, hogy egy idegen férfi fekszik mellette; amikor kimegy a fürdőszobába, a tükörből egy megöregedett nő néz vissza rá. Christine minden nap erre ébred: nem tudja, kicsoda, nem rémlik neki a majdnem eltelt két évtized, és nem ismer senkit a mostani életéből. Férje elől azonban titkolja, hogy egy orvoshoz jár és naplót vezet. Egy naplót, amelynek elején az olvasható, hogy ne bízzon a férjében.

Vélemény: Ez bizony egy gyorsan elolvasható könyv, ha az embert hajtja a kíváncsiság és van elég ideje. És miért ne érdekelné az embert, mi történik a következő fejezetben, hiszen izgalmas az alapötlet, hatásos a felütés; néha mégis azt érezni, hogy a kivitelezés hagy némi kivetnivalót maga után.

Mondjuk az mindenképpen pozitívum, hogy gördülékeny a szöveg, könnyű, szinte túl könnyű, viszont az ismétlések néha az ember agyára mehetnek. Valamint azon az apró dolgon is túl kell tennie magát a szőrszálhasogató olvasónak (nekem), hogy ugyan már, naplót nem így ír az ember; nem párbeszédekben; nem írja le, mikor bólintott a másik, nem emlékszik ennyire pontosan egy pár órája lezajlott beszélgetésre. De ha mindezekre legyintünk, akkor egy igazán olvasmányos és tényleg izgalmas regényt tarthatunk a kezünkben.

Érdekes egyébként, hogy a könyv elolvasása előtt azt hittem, lírai mondatokat kapok majd, ám ehelyett a szellős szóval tudnám a legjobban jellemezni a fogalmazást. Zavart a történet felépítése is, amit szerintem jóval hatásosabban meg lehetett volna szerkeszteni, nem pedig egy napba besűríteni mindent, ami történik. Hiányzott a feszültségteremtés, a részletesebb leírás vagy egy megfoghatatlan hangulat. Nem is csoda, hiszen ha azt vesszük, egy elsőkötetes szerzőről van szó, aki mondjuk elég jól belecsöppent egy nő elméjébe, és hitelesen tárta elénk a pszichológiai, „orvosos” párbeszédeket is, de attól még látszik, mennyit számít egy ötletnél a kivitelezés és a hozzáértés. Mert ez bizony lehetett volna jobb is, ha…

De kezeljük is helyén a regényt: ez egy ponyva. Egy olyan thriller, ami nem is igazán az, hiszen az erre a zsánerre jellemző fő elemeket nélkülözi inkább (mint rejtélyes hangulat, feszültségteremtés, a bizalom hiánya, gyanú), és néha csak egy egyszerű dráma, ám mégis izgalmas az első oldalától kezdve, és az ember nem tud szabadulni tőle, muszáj végigolvasnia, hogy kiderüljön, mi is ez az egész.

Az viszont nagyon jó benne, hogy az olvasóban kérdéseket, gondolatokat vet fel: ki vagyok én? Az emlékeim tesznek azzá, ami vagyok? Mi lenne, ha én ébrednék fel így egy nap? Van is benne néhány filozófiai kérdésfelvetés, de jóval kevesebb ahhoz képest, amit elvártam volna.

A végét, a nagy csattanót illetően pedig olyan érzésem volt, hogy a közepe szinte feleslegesnek hatott; a nélkül is ütne. De mégis kellett, hiszen így tudta az író érzékeltetni a napok egymásutániságát, a folytonos nem-emlékezést, és ezek által hitelessé is tette a történetet.

Az említett csattanó kitalálható a közepe felől, ami nem is baj, nekem tetszett; az egyetlen, amiért csalódott vagyok, az a regény legvége. Kár, hogy az író nem merte meglépni.

Összességében ez egy tényleg nagyon hamar elolvasható könyv, főleg akkor, ha az ember kíváncsi. Azonban túl kell lendülni pár problémán, de ha szemet hunyunk a zavaró dolgok felett, akkor egy igazán izgalmas kalandban lehet részünk.

A könyvből film is készült: idehaza Amnézia címen fut, a regény is így kapható már a boltokban. Megnézem majd, bár az előzetes alapján úgy tűnik, megváltoztattak pár dolgot: napló helyett videokamerát használ a főhősnőnk, és jóval akciódúsabbnak néz ki.
A könyvet köszönöm a kiadónak!


4/5

2014. nov. 18.

Linwood Barclay: Búcsú nélkül

Sosem tartottam magam krimi rajongónak. Nem kötött le, ha egy idegen meghalt, és aztán érzéketlenül összeraktuk a darabokat a nyomozónkkal. Sosem voltam Agatha Christie, ahogyan Sherlock Holmes rajongó sem. Viszont Barclaytől ez a második könyvem, és kezd megtetszeni, ahogyan ír. Ez az író erőteljesen bebizonyítja nekem, hogy attól, hogy krimit ír, még lehet együtt érezni a főszereplőkkel, hogy érdekelhet, mi állhat a dolgok hátterében. Mondjuk nem is klisés alapfelütésű volt az eddigi két könyve. Örülök, hogy rátaláltam, mert már rég volt, hogy éjjel kettőig nem bírtam letenni egy könyvet.

Miről szól? A tizennégy éves Cynthia egy húzós este után arra ébred, hogy eltűnt az egész családja. Hiába szólongatja az apját, anyját vagy megy az iskolába a bátyja után: mind eltűntek. Huszonöt évvel később az ügy még mindig megoldatlan, senki sem tudja mi áll a dolgok hátterében, vagy hogy mi történt: eltűntek, vagy már mind meghaltak? Cynthia férje, Terry és a nő között éket ver a bizonytalanság, miközben egy névtelen telefonáló azzal keresi meg Cynthiát, hogy a családja megbocsájtott neki.

Vélemény: Azt hiszem, Barclay bevonult a kedvenceim közé. Olyan krimi írónak tartom, akire mindig számíthatok. Már A szemtanú is izgalmas volt, de ez a könyve elérte nálam azt, amit eddig még egy se: éjjel kettőig olvastam. Így igaz! Nem vagyok az a típus, aki nem bírja letenni a könyvet, mármint szó szerint, viszont ez tényleg rávett arra, hogy az utolsó 200 oldalt egyben olvassam el.

Az alapkoncepció eleve érdekes, és Barclay ért hozzá, hogyan tegye még érdekesebbé. Eleve jó húzásnak tartottam még azt is, hogy nem a főszereplő nő, Cynthia meséli a történetet, hanem a férje, Terry. Így még különlegesebb, hiszen ahogyan a férfi elkezd kételkedni a nőben, úgy mi is. Kívülről őrültnek tűnik, elvégre idegeneket szólít meg az utcán, és nem engedi el a lánya kezét. Ahogyan Terry el kezdett gyanakodni a nőre, úgy én is.

A regény feléig sok-sok információmorzsát kapunk, ahogyan névtelen hívásokat vagy titokzatos betöréseket is, de még mindig nem sikerül összerakni a darabkákat. Vagyis de. Volt egy tippem a 130. oldal környékén, de rámondtam, hogy ugyan már, ez biztos nem lehet, hiszen ez nem szappanopera, mégis telibe találtam. Mégsem bánom, mert bár elmesélve tényleg gagyi ponyvának tűnhet a megoldás, Barclay teljesen hitelesen adja elő.

Ráadásul a 150. oldal környékén olyan izgalmassá válnak az események, hogy csak na. Az addigi oldalak állóvíznek tűnnek. Jó döntés volt az író részéről, amit akkor megtett, hiszen így tényleg Terry válhatott főszereplővé, és ez által be is indult a történet, igazi akciófilmet láttam magam előtt. Konkrétan félve olvastam néha a regényt, pedig nem kifejezetten ijesztő, de mégis megrémisztett az, hogy ez megtörténhet.

A regény fel is dobja az örök kérdést, hogy mi a jobb: megtudni az igazságot, vagy inkább elfelejteni azt?
Nagyon érdekes egyébként, hogy a könyv eleje a The Leftovers című sorozatot juttatta eszembe. Igaz, köze sincs hozzá, a hangulat mégis magával ragadott. S az alap probléma is hasonló, hiszen Cynthia nem tudja magában lezárni a dolgot, ezáltal feldolgozni se, hiszen nincs mit. Gyászoljon? Kezelje családját rég halottnak, és kezdjen új életet, vagy hagyja, hogy a remény örökké ott pislákoljon?
De talán ebben az esetben igenis az a jobb, ha rájön, mi történt, mert így legalább le tudja zárni, és végső búcsút vehet.


5/5

2014. nov. 12.

Nicholas Sparks: A leghosszabb út

Talán most meglepődnek azok, akik még emlékeznek rá, tavaly októberben mennyire kiakadtam Sparkson. Hogy lehet, hogy akkor mégis elolvastam az egyik könyvét? Erre több okom is van.

Hat éve olvastam el ezt a regényt. Emlékszem, mennyire vágytam rá, miután megnéztem a filmet, és anyukámmal úgy dobtuk össze a pénzt az amúgy egyáltalán nem drága kötetre. Hat éve nem igazán tudtam megérteni, mit is mesél el benne Sparks, és bevallom, nem is nagyon emlékeztem rá. Csupán az maradt meg az emlékeimben, hogy ez egy leheletnyi könyv, amelyet hamar ki lehet végezni.

Mivel sosem írtam bejegyzést erről a nem túl jó címmel ellátott regényről, ezért úgy döntöttem, újraolvasom. Mint kiderült, jól döntöttem, mert közben sajnos olyan dolgok történtek, amelyek miatt nagy szükségem volt erre a történetre. A mai napig kedvesnek tartom, szomorúnak is persze, és most jöttem rá, mennyi mindenre hívta fel a figyelmemet.

Örülök egyébként annak is, hogy ez a könny visszaadta a Sparksba vetett hitemet. Ugyanis mint fentebb említettem, a Vissza hozzád és a Menedék után nagyon kiakadtam. Viszont hiszem azt, hogy csak rosszkor kerültek a kezembe, ugyanis legyen bármily naiv vagy giccses vagy cikinek tartott Nicholas Sparks, én igazán szeretem, mert hitet és reményt ad, és olykor ezekre van a legnagyobb szükségem. Így biztos, hogy a Menedéknek újra nekikezdek majd, a Vissza hozzád kapcsán pedig emlékeztetem magam, hogy van olyan Sparks könyv, amelyik nem tetszik annyira (mint a Mindig van holnap). Próbáltam arra fogni ezt a szeret-nemszeret dolgot, hogy a régebben megírt regényei a jók, míg az újabbak nem, de aztán rájöttem, hogy míg a 2008-as Az utolsó dalt imádtam, addig a 2001-es Mindig van holnapot nem igazán. Így maradok annál, hogy egyszerűen van, ami tetszik és van, ami nem.

Miről szól a könyv? Az 1950-es évek Amerikájában járunk, pontosabban Beaufortban, egy déli kisvárosban. Landon Carter együtt nőtt fel Jamie Sullivannel, mégsem barátkoztak soha. A többiek furcsának tartják a lányt, mivel bibliáját folyton magánál hordja, ugyanazt a barna szoknyát viseli már évek óta, és mert hiába tizenhét éves, ő nem lóg Cecil bisztrójában és barátja sem volt soha. Landon egy nap kénytelen elhívni a lányt a szalagavató bálra, és ez aztán megváltoztat mindent.

Vélemény: Ahhoz képest, hogy ateistának tartom magam, ez a könyv megint megrendített a hitemben. Kedves mesének tartom, és tudom, hogy talán nem szerencsés ezt a kifejezést használni rá, hiszen Sparks a való életből merített, de mégsem tudok rá másképp gondolni. Leheletnyi könyv, ez a másik.

Egyszerűen jólesett olvasni ezekről az emberekről. Azt hiszem, Sparks, lévén, hogy hívő, nagyon jól tette, hogy egy ilyen karakteren keresztül, mint Landon mesélteti el a történetet, hiszen ő is, ahogyan az olvasó is lehet sokszor, cinikus, gúnyolódó, nem-hívő. Van egy kialakult véleménye Jamie-ről, akihez aztán közelebb kerül, és megismeri. Igaz, mindez nagyon kevés idő alatt történik.

Azt hiszem, engem lepett meg a legjobban, hogy lényegében felnéztem Jamie-re. Hogy miért? Mert Jamie kiáll amellett, amiben hisz. Nem változik meg csak azért, mert a kortársai nyomást gyakorolnak rá. Ő tudja kicsoda, micsoda, elfogadta és jól van ez így. Töretlen hitét, magabiztosságát igazán csodáltam. Nem viselkedik másképp csak azért, hogy egy fiú felfigyeljen rá, nem tesz meg olyat, amit nem szeretne csak azért, hogy beilleszkedjen. Szerintem ilyen tekintetben Jamie jó példa, és én magam is elgondolkoztam azon, hogy egyrészt hogyan néztem eddig az ilyen lányokra, és hogy mindez rólam elmondható-e. Jamie biztos talajon áll, nem hagyja, hogy bármi is elmozdítsa. Ha így nem szeretsz, ne tedd, mondhatná. Ő ilyen, ez van, ezt kell szeretni, mondhatnánk.

S milyen érdekes Landon és Jamie kapcsolata. Hiszen az, hogy töretlenül vagyunk azok, akik, nem jelenti azt, hogy másokat el kell utasítanunk. Jamie igazán bátor, amiért közel engedte magához Landont. Jó, néha talán idegesítő volt már az Úr akarata vagy hogy mindenkinek megbocsájt, de akkor is bátor dolognak tartom.

Annyira jólesett most elolvasni ezt a könyvet. Nagyon jókor olvastam el, és rengeteget is kaptam tőle. Még azon is elgondolkoztam, hogy kölcsönkérem nagymamám bibliáját, és beleolvasok. Azért, mert akármennyire is a „modern” fogyasztói társadalom eltorzult világ szülöttje vagyok, ahol a technológia mindenekfelett-elv érvényesül, mégis jó lenne valami, amibe kapaszkodhatnék. Ez pedig a hit. Nem hiszek semmiben sem, és ez nem igazán jó.

Olyan érdekes az is, hogy Jamie-t nem tartom egy egysíkú, üres karakternek.
Az egyetlen, amivel nem vagyok kibékülve, az a nagy szerelem. Valahogy jobban hatott volna, ha Landon és Jamie csak barátok maradnak, az hitelesebbnek tűnt volna. Mindenesetre még így is szeretem ezt a könyvet, mert mint minden Sparks kötetnél, ennél is imádtam a helyszínt, a hangulatot és az apró, kisvárosi történeteket.


5/5

2014. okt. 29.

Filmsorozatok – így végződtek (Cédrusliget)

Nem hittem volna, hogy a Cedar Cove című sorozatról írt posztom ennyi embert érdekel majd, de úgy látszik, kíváncsiak vagytok, ezért arra gondoltam, szentelek egy bejegyzést a második évadnak is.

Előfordulhatnak enyhe spoilerek, mivel nem tudom elkerülni, de ez ne ijesszen el senkit; nem eget rengető dolgokról van itt szó, sokat már az évad elején ki lehet találni. Viszont annak, aki még az első szériát se látta, nagy spoilerekről lehet szó!

Röviden összefoglalva a második évadban bizony több minden történt, már-már cselekménye is volt, kaptunk rejtélyt is, szerelmi háromszöget, humort, krimit, húha. Minden, ami kell a nézőknek. Azért még nem lett olyan profi vagy minőségi, hogy attól dobjak egy hátast, de bizony a javulás érezhető, és ennek örülök, mert a sorozat hangulata és tája teljesen megvett magának.
Meglepődtem azon is egyébként, hogy az utolsó részeket közel 2 millióan nézték. Annak idején azt írtam a posztban, hogy ezt a sorozatot alig nézik, erre tessék. Nem nézik sokkal kevesebben, mint mondjuk az Arrow-t, sőt, többen nézik, mint jelenleg a Homelandet. Én mindesetre nagyon meglepődtem ezen.

Most negatívumokat fogok felsorolni, de ez ne zavarjon vagy tévesszen meg senkit. Szeretem a sorozatot, tök jól kikapcsol, már hiányzik is, de nincs benne olyan nagy pozitívum, ami megérne egy bekezdést. Szép a táj, szeretem a legtöbb karaktert. Ennyi. Nem azért nézem, mert olyan hatalmas életbölcsességeket oszt meg, vagy mert olyan kiválóak lennének a színészek. Táj! Fenyőerdők, stég, biciklivel való munkába járás – ezért szeretem igazán!

Az első dolog, ami nagyon elszomorított a második évad első pár részében az volt, hogy megváltunk az egyik kedvenc karakteremtől. Ez nem más, mint Maryellen, aki a pasijával tök jó páros lehetett volna, kaptak is egy tök jó sztorit, erre kiírták őket. Remek. Úgy látszik, minden tehetségesebb színész előbb-utóbb távozik a sorozatból, de teljesen megértem őket.

Van egy nagyon érdekes karaktere a Cédrusligetnek, aki nem más, mint Justine. Nem maga a karakter érdekes, hanem amin elgondolkoztatott. Justine már elég közel jár a harminchoz, mégis buta, mint a fatörzs és egyszerűen életképtelen. Ugye úgy indul a sorozat, hogy Warren menyasszonya, aztán már Seth a nagy ő. Az első évad végén végre kiállt magáért (bár ezt is csak az anyjának köszönheti), és megmondta, hogy ő biza nem akar éttermet csak azért, mert a pasijának ez a nagy álma. Oké, Seth lelép, erre behoznak Justine-nak egy újabb pasit! De mindezt kb. 4 epizód alatt. S az a legszomorúbb, hogy Justine még addig a pár rész erejéig sem tud magával mit kezdeni, csak úgy van… Pasi nélkül nem tud létezni.
Először teljesen ki voltam akadva a karakteren, de aztán rájöttem, hogy igazából az én ismeretségi körömben is vannak ilyen huszonéves nők, akik amellett, hogy csak néznek ki a fejükből, nem tudnak magukkal mit kezdeni. Nincs életcéljuk, csak úgy vannak, nincsen személyiségük se. Úgyhogy ezt inkább társadalomkritikaként élem meg, és így jobban is jár a sorozat. Mondjuk, az sem segít sokat a karakteren, hogy a színésznő se fog előbb-utóbb Golden Globe-ot nyerni.

De hogy mondjak pozitívumot: Grace és Jack. Most jöttem rá, hogy a Jacket alakító nagyon sármos színész az Arrow-ban is szerepelt… Fel sem ismertem. Ennyit számít a szakáll. Lényegtelen, térjünk vissza arra, hogy ez a két karakter, illetve színész a legjobb az egész sorozatban. Szerintem szimpatikusak, szerethetőek is. Grace-nek lehetett drukkolni, Jackért pedig izgulni. Ők azok, akikért igazából nézem ezt a sorozatot.

Ó, aztán beszéljünk még a sorozat egyik legjobb húzásáról: visszahozták Ceciliát, de mindezt úgy, hogy másik színésznő játssza. Azt sem tudtam, kiről van szó, amikor újra feltűnt a férjével, de aztán szerencsére minden leesett. Ő is a Justine-féle nők halmazát erősíti, de ő a családot-akarok-most-azonnal típus, ami még idegesítőbb. Az ő életcélja annyi, hogy gyereket szüljön. Ennyi. Egyébként ugyanolyan üres, mint Justine.

Akkor térjünk át arra a három témára, amit a sorozat igen felszínesen, rosszul előadva piszkálgatott meg egy bottal. Az egyik a nemi erőszak, ami sosincs kimondva, régen is történt, és kb. ennyi. A másik a bullying, magyarul a megfélemlítést vagy a terrorizálást szokták erre használni. Az egyik fiatal lányt csesztetik az iskolában, amire aztán ugye minden felnőtt ráugrik, és ugye aki ilyen, annak a szülei is ilyenek, így ez ennyivel le is van rendezve. Meg hogy törvényt sértenek. Oké. Mondjuk az üzenetéért piros pont, mert azt mondja, hogy állj ki magadért, ne félj, melletted van a törvény és a szerető emberek is. Kár, hogy ilyen kis felszínes.
A harmadik téma Warrenhez kapcsolódik. Valami FBI-os, adócsalásos vagy mit tudom én mi. Sajnos visszatért Jack fia, és mivel ő hidegen hagy, a téma se foglalkoztatott. Úgy kell neked, mondanám vállvonogatva.

Olvasgattam egyébként fórumokat, és számos embernek feltűnt ugyanaz, ami nekem is. Az első, hogy ebben a sorozatban egyszerűen nincsenek afro-amerikai, vagy más nemzetiségű színészek. Mindenki fehér.
Ez még semmi.
Mindenki megragadt az ötvenes években. Justine és Cecilia ugye nem erősítik a feminista nők táborát. A ruháik is ugyanolyanok: szoknya/ruha, blúz, kardigán. Minden szép és jó, Justine, akiről fogalmunk sincs, mit is dolgozik jelenleg, menő autóval jár. Olivia, aki egyedül van, egy bazi nagy házban él, Grace is. Mindenki szép és gazdag, ez a lényeg. Ja, és mindenki vékony, ezt se felejtsük el! Idilli. Sebaj, kábeles sorozat, elnézzük.

Összefoglalva rengeteg probléma van ezzel a sorozattal. Valami idillikus világban játszódik, nem is akarok megismerkedni az írókkal, mert kiakasztana az ilyenek lelkivilága. Mégis szórakoztató és a táj miatt jó nézni, elképzelni, hogy magunk is ott élünk Cédrusligeten. Lehetne több a „közüggyel” foglalkozó epizód, mint az első évadban a világítótorony kérdése, lehetne komolyabb is, mélyebb, profibb. Akkor tuti kedvenc sorozat lenne. Így viszont csak egy agy-kikapcsolós-zsugorítós, jól-esik-a-rossz-napom-után fajta.


6/10