2014 ápr. 16

Mennyivel jobb má' - Borítók

Jelenleg a Papíron príma című könyvecskét olvasom, aminek nagyon nem tetszik se a borítója, se a betűtípusa, se a fehér lapjai, se az egész könyv sterilsége, miközben a tartalom tök kis cuki. Annyira nem passzol össze a történet és a kiadása, hogy állandóan egy ilyen furcsa kettős valamit érzek, miközben olvasom. Folyton egy ilyen önsegítő könyv jut eszembe, amikor ránézek.
Ezek a borítók sokkal jobban tetszenek:

Amerikai borító

Német

Olasz

2014 ápr. 12

Filmsorozatok – amik megleptek

Castle

A 3. évad óta egyre bugyutább szállal és történettel állt elő a sorozat. A készítők nem igazán tudtak mit kezdeni a Caskett párossal sem, és tényleg nagyon lebutítottak néhány szereplőt, arról ne is beszéljünk, hogy a nézőket minek nézték. De szerencsére a 6. évad már ugyanolyan szinten mozog, mint az első szezonok.
Az elmúlt években mindig félve kezdtem bele egy-egy Castle epizódba, sőt, hónapokig hanyagoltam is, ám most, láss csodát, eddig minden egyes rész tetszett (ezt most gyorsan lekopogom). Nagyon örülök, hogy a készítők megtalálták az arányokat (nem csöpögős, nem nagy a dráma, és jók a heti ügyek), és hogy tényleg visszatért az a Castle, akit annak idején megszerettem.

7/10

White Collar

Az 5. évadnak már rég vége, de én csak most folytattam, ugyanis ősszel két rész után abbahagytam. Úgy tűnik, jót tett ez a szünet, hiszen most ismét nagyon tetszik, de talán azért is, mert rájöttem, hogy ez az én kincskeresős sorozatom. Minden rész magában rejt egy ilyen nyomozós-keresgélős-csalásos dolgot, amire most szükségem is volt, na meg persze a hangulatra, a szórakoztató elemekre is, amit szállít. Mozzie nagyon hiányzott. Sőt, úgy tűnik, hogy még a fő szál is érdekelni fog.
Egyébként szomorúan hallottam a kasza hírét, úgy tudom, a 6. évad már csak 6 részes lesz, így fogják lezárni a készítők a sorozatot.

8/10

Glee

A Glee-t már egy jó ideje utálom. Azért, mert a készítők képtelenek megadni azt a nézőknek, amire vágynak. Pedig olyan egyszerű…
A negyedik évadtól ugye új szereplőket hoztak be, azonban szerintem itt elkövették azt a hibát, hogy a régieket nem engedték el. Így kb. senkit nem érdekeltek az újak, mert mindenki Rachelt és Kurtöt akarta. Aztán jött az 5. évad, a Finnt játszó színész halála, ami, gondolom, sok mindent felrúgott, de azért jobban meg kellett volna oldani mindezt. De ez, amit most tettek… A fél évad a gimiben játszódik, időben még csak most jutottunk el a ballagásig, már az új szereplőket is megszerettük, erre egy másik részben már fél évet ugrottunk, tél van, és New Yorkban vagyunk. Ha az évadot nézem, akkor ez a sorozat egy katasztrófa. Úgy látszik, az utolsókat rúgja már, és a készítők nagyon vakarják a homlokukat, hogy miképp hódítsák vissza a régi nézőket. A megoldás: átköltöztek New Yorkba, és csak a régiek szerepelnek. Oké. Tök jó, tényleg, az elmúlt részek nagyon tetszettek, de könyörgöm, miért kellett Samből egy ennyire buta karaktert kreálni? Régen ennek a sorozatnak megvolt a maga bája, de mostanra ez teljesen elveszett, így ezek az abszurd dolgok (minthogy Brittany egy zseni) már nagyon nem megemészthetők. Mindegy, a lényeg, hogy ha így halad a sorozat, akkor kitartok mellette, bár az már elég sok mindent elmond, hogy a dalok nagy részét áttekerem.


6/10

2014 ápr. 11

Elizabeth Strout: Amy és Isabelle

Az írónő Kisvárosi életek című könyvét, pontosabban annak borítóját szúrtam ki egyszer egy könyvesboltban; annyira megtetszett, hogy lefotóztam, és aztán a hátterem lett. Azonban megtudtam, hogy emellett más regények is megjelentek már idehaza az írónőtől, így amikor megláttam a könyvtárban az Amy és Isabelle-t a visszahozott kupacban, nem bírtam neki ellenállni.

Furcsamód teljesen másra következtettem a fülszövegből, azt hittem, anya és lánya ugyanabba a férfiba szeret majd bele, ez okozza a bonyodalmakat, sőt, én botor azt is hittem, hogy ez nem szépirodalom, hiszen a General Press adja ki, akiktől eddig csak Nicholas Sparks és ponyva krimi könyveket olvastam. Így nagyon meglepett, mennyire komoly, mennyire fojtogató, és bizonyos tekintetben (ez volt az írónő első regénye) mennyire zseniális ez a mű. Érzem, hogy még jó ideig nem fog nyugton hagyni, kísérteni fognak jelenetek, elhangzott mondatrészek, szavak, egy-egy elképzelt karakter arca. Tehát annyira életre kelt a történet, amennyire ez el is várható egy jó írótól.

Miről szól? Egy nagyon forró nyárral indít a történet. Amy, a tinédzser lány és az igen konzervatív édesanyja, Isabelle nem épp a legjobb viszonyban vannak. Aztán elkezdünk visszaugrálni az időben, visszautazunk oda, ahol minden elkezdődött. Újra tél van, és egy helyettes tanár kezd összebarátkozni a tapasztalatlan, naiv Amyvel.

Vélemény: Úgy érzem, jó ideig csak egy nagy sóhaj után leszek képes beszélni erről a könyvről. Nem is igen tudom, hol kezdjem. A legelején? Vagy soroljam fel azt, ami tetszett? Esetleg kezdjem azzal, amivel az írónő teljesen elrontotta számomra az élményt? Mivel igen sokáig úgy hittem, kedvenc könyv lesz, de aztán a tetőpont után minden megváltozott.

Kezdjük azzal, mennyire intim viszonyt mutat be az írónő. Anya és lánya. Egy esemény, amiről ha hallunk (tizenhat éves csitri összeszűri a levet a tanárával), csak legyintünk, elítélünk, vagy köpünk rá, hogy ezek már csak ilyenek. Mert belegondolni, mert elképzelni, hogy ezt minden ember máshogy éli meg, és hogy egyik ilyen „esemény” sem ugyanolyan már nehéz számunkra. Nem akarjuk ezzel terhelni a saját életünket.

Ez a dolog közéjük ékelődik, és ez az, ami baromi érdekes. Nagyon lassú a regény, erre készüljetek fel, a tetőpontig sokszor én is untam egy-két jelenetet, aminek – most már, hogy végigolvastam – tényleg nem volt semmi köze a végkifejlethez, vagy úgy az egészhez, maximum valamilyen hangulatépítő elem formájaként.
Tehát lassan haladunk, nyár van, forróság, már mindenki kezd bepöcceni. Amy és Isabelle kapcsolata furcsa; nem ilyennek kellene lennie, ezt érezzük. De milyen lehetett azelőtt? Erre is lassan választ kapunk, amikor is megtudjuk, mi történt Amy és Mr. Robertson közt.

Nem tudom máshogy leírni az érzéseimet, csak úgy, hogy közben információkat csepegtetek el, ezért enyhén spoileres lesz innentől.
Amy. Tizenhat éves, és hogy is szokták mondani? Koraérett? Nem is tudom, mi régen mit használtunk azokra a lányokra, akik már egész hamar nagy kosaras melltartót hordtak és arról beszélgettek, hogy éppen hogy véreznek, vagy melyik fiúval meddig jutottak el. A lényeg, hogy Amy egy olyan lány, aki már most nőnek néz ki, az idősebb férfiak is nőnek tekintik a melle, a magassága és a haja miatt, ám ő maga még csak gyerek. Egy nagyon naiv gyerek, aki azt hiszi, ha azt mondják neki, hogy örökké szeretni fogják, akkor az úgyis van. Semmit nem tud a szexről, és az első ember, akin szinte mindent megtapasztal, az Mr. Robertson.

A férfiról talán az elején még nem is eldönthető, hogy tényleg kedveli-e a lányt, vagy csak egy körre akarja, de aztán… Igen, a tetőpont közeledtével már nagyon közel kerülnek egymáshoz. S ez volt az a jelenet, ami valamiért teljesen megbabonázott, miközben undorodtam is tőle, mert a gerincemig hatolt, és szerintem sokáig nem fogom elfelejteni azokat a szavakat, amelyekre Amy nem szólt semmit. Ugyanis ha eddig a pontig még hittünk is volna a nagy szerelemben, akkor itt teljesen lehull a lepel a férfiról, aki igenis tudatában van annak, hogy csak kihasználja a lányt, és teljesen beindítja, hogy a lány még naiv, és azt sem tudja, hogy ha nedves, az baj-e, vagy se; tetszik neki, hogy szégyellős, hogy a férfi az, aki mindent először megtehet vele.

Aztán innen elmegyünk, megtörténik a tetőpont az anya és lánya kapcsolatában, és valamiért innen romlott el számomra a történet.
Az elején annyira jól bemutatja Strout, hogyan működik egy tizenhat éves lány lelkivilága, aki még semmit sem tapasztalt az életből. Aztán ez elveszik, nyílván, hiszen valamit megtapasztal. De innentől annyira Isabelle-re terelődnek a gondok, hogy… az már túl sok.
Engem Amy érdekelt volna jobban. Meg Mr. Robertson. Az ő lelkébe, gondolkodásába is bele akartam volna látni. Hány lánnyal csinálta ezt meg? Miért csinálja egyáltalán?

Nem tetszett, ahova Amy fejlődött ezek után. Ez olyan… általánosító. Aki ilyet csinál egy tanárával, az már egyenes úton ribanc lesz? Nem értettem ezt tőle, számomra ez, főleg amit Paullal művelt, az egyfajta pálfordulás volt. Az is zavart, hogy míg az írónő részletesen leírja, mit művelt Mr. Robertsonnal, addig a Paullal történeteket alig. Pedig érdekelt volna, Amy ezt hogyan is éli meg pontosan, hiszen életében először csinálja. Egyből tudja, hogy kell, mit kell? Miért tette meg? Rengeteg kérdést feltettem magamban közben, mert valahogy folyamatosan kiábrándultam a karakterekből.

Egészen a tetőpontig remek volt ez a regény, már azt hittem, kedvenc lesz, ám aztán… Teljesen szubjektív, hiszen nem tetszett, ahova haladt a történet, de lássuk be, mennyi potenciál volt ebben. Amy és Mr. Robertson kapcsolata megért volna még egy szálat. Főleg azért, mert az 1970-es években jártunk, és az írónő számtalanszor utalgatott a jelenre. Bevallom, pokoli jól éreztem volna magam, ha kapunk egy jelenben (vagyis a 90-es években, mivel a regény 1998-ban íródott meg) játszódó részt, ahol Amy már felnőtt nő, és meglátogatja a vén róka Mr. Robertsont! Micsoda jelenet lett volna már! A 30-36 éves egykori hamvas leány találkozik a már talán 50-es éveiben járó férfival, aki elvett tőle mindent, aki megmutatott neki mindent, aki szinten mindenben az első szerepét játszotta.
De mindegy is.

Amiért még haragszom, az a gyilkosság. Ugye a háttérben folyamatosan megy egy eltűnt kislány ügye. Amy ezen gondolkozik, látják a tévében a híreket, stb. Kap is egy igen mocskos hívást, ami talán a gyilkostól érkezett. S miért kellett mindez, miért? Azért az egy jelenetért a végén? Most komolyan? Vártam a hatalmas nagy csattanót vagy drámát a végére, hogy legalább kiderüljön a gyilkos kiléte, hogy betoppanjon Amy életébe, erre csak ennyi történt.

Aztán ott volt Isabelle története, ami… Nekem úgy hatott, mintha Strout csak azért tette volna bele, hogy kitöltse a helyet. Egyszerűen… ez mire kellett? A sors fintora, mindvégig kétszínű anya – hogy ilyeneket kapjon aztán a regény? Nem kellett volna, Isabelle valahogy ilyen szempontból nem volt fontos. Nem a múltja érdekelt volna, hanem hogy a lányával hogyan lábal ki ebből a szituációból.

Az elején annyira jó volt, olyan szépen ábrázolta a karakterek érzéseit, azokat az apró jeleket, történéseket, amelyektől tudjuk, hogy most megváltozik minden. Szépek voltak a leírásai is, de aztán egyre inkább elszaporodtak az olyan jelenetek, amiknek semmi köze nem volt a fő cselekményhez. Minek kellett ennyi mellékszereplő múltját és érzését megtudnunk? Igen, a hangulat, a feszültség miatt nagyon jó ötlet volt pl. az irodai eseményeket bemutatni, de a hőmérséklet, az időjárás változása vagy változatlansága is tökéletesen egyhangú volt Amy és Isabelle belső világával. Viszont az ilyenek, hogy ki kivel csalja a másikat, kit műtöttek rákkal, ki él még negyven évesen is az anyjával – ezek mind-mind felesleges információk voltak, amelyekről azt hittem, majd a végén összeadódnak, hogy kirajzolódjon valami nagy összkép, de nem így történt.
Annyira sajnálom, hogy nem lett kedvenc ez a regény, pedig jó úton járt, de a negatív élményeket leszámítva is csak annyit tudok mondani, hogy zseniális!

Habár még egy gondolat: miért ábrázolja úgy az írónő a férfiakat, mint azokat a lényeket, akik tönkreteszik egy nő életét? Mert mindegyik így jelenik meg benne. Minden férfi, aki már elmúlt harminc, a tizenhat éves hamvas mellű lányokra bukik? Mi van? Annyira feministának éreztem néha egyes megjegyzéseket, hogy az nem igaz. Ilyen tekintetben pedig nagyon is negatív hangvételű a könyv, hiszen pont hogy lebeszél arról, hogy megbízz a férfiakban, mert azoknak úgyis csak a szex kell egy tizenhat évessel, semmi más. Nagyon általánosít, ezt elég sokszor éreztem olvasás közben.
Enyhe spoiler vége.
Az írónő

Azonban az a tény, hogy ez az írónő első könyve, ösztönöz arra, hogy még többet olvassak tőle, hiszen ha elsőre írt egy ilyen kaliberű sztorit, akkor miket hozhatott még össze?
Összefoglalva én minden lánynak (és fiúnak, férfinak is természetesen) ajánlanám ezt a könyvet, tininek és édesanyának is, a köztes állapotban lévőknek is, mert nagyon jól rávilágít egy-két dologra. Ja, és lányok: ne bízzatok meg a Mr. Robertson félékben! Ehhez pedig sok sikert, mert nehéz őket felismerni, vagy ha már felismertük, túl késő.

UI: A regényből film is készült, majd egyszer megnézem.

Tartalom: 4/5
Borító: 5/5


2014 ápr. 9

Filmsorozatok – így végződtek

Mostanság rám járt a rúd sorozatok terén, ugyanis számos kedvencemet elkaszálták (Once Upon a Time in Wonderland, Being Human US és Raising Hope). Mivel már mindegyiknek láttam az utolsó részét, ezért ezekről írnék röviden.

Once Upon a Time in Wonderland

A kasza oka: Ez a sorozat ugye a fő kolompos, a Once Upon a Time spin-offja volt. Úgy tudom, a történetet eleve egyévadosra tervezték, így szerencsére lezárt a történet, de ha nem kaszálta volna a csatorna, akkor nyilván folytatták volna valahogyan.

A kasza fő oka tudtommal a nagyon alacsony nézettség. A nézőket a következő két dolog zavarta: a pilot és hogy nem voltak crossover-jelenetek.

A pilot tényleg annak az iskolapéldája volt, hogy miképp ne kezdjünk el egy sorozatot. Én sem akartam folytatni utána; emlékszem, csak jó pár hónap elteltével tudtam magam rávenni a folytatásra. No, meg sablonosnak is ígérkezett az egész, lássuk be: itt van Alice, aki a giccses párkapcsolatát akarja megmenteni, vagyis Cyrust, miközben van egy segítője, Will és két gonosz karakter. Valamint a CGI is kiégette az ember szemét. Szinte látta, ahogyan a színészek a greenboxban tesznek úgy, mintha sétálnának. Tényleg nem volt csodaországos Csoda ország.

Aztán ott vannak a crossover-jelenetek. Vagyis hát nem voltak. Mondjuk nem is ígértek ilyet nekünk a készítők, de azért meg tudom érteni az elvárást. S megjegyezném csak finoman, halkan, hogy Dick Wolf a Chicago Fire és a Chicago PD készítője milyen jól megcsinálta, hogy a két sorozatában folyamatosak az egymást átfedő jelenetek, szálak, de külön-külön is érthető a cselekmény. Valami ilyesmi kellett volna ide is, hogy azért legyen némi átfedés, összekacsintás, találkozás Snow White-tal, bármi, de ne csak annyi, hogy kétszer megjelenik Storybrooke, ami alapján eldönteni se tudjuk, kronológiailag hol állunk.

Tehát ezért nem volt nagy a nézettség. Legalábbis én erre tippelnék.
Azonban kár ezért a sorozatért, mert igenis jó volt.

Vélemény: Nem titkolom, hogy a fő kolompost már messze nem szeretem annyira, mint az elején, nem ajánlom úton-útfélen. Teljesen más volt a Once Upon a Time a legelején, mint most. Ezért se vártam sokat a Wonderlandtől (nővérem szavajárását népszerűsítve: wunderlend).
De aztán valahogy a 3. rész környékén teljesen megfogott a sorozat, és a szereplőkkel harcolva, meghökkenve, sírva, szeretve-utálva vártam magam is a nagy végkifejletet.

Ott volt ugye Alice, aki olyan semmilyenné vált a részek előrehaladtával. Ahogyan többen kifejezték aggodalmukat: nem valami szép. Köszönöm szépen, de ha meg hálivúdból szalajtottak volna valakit, az meg túl mű lett volna. Alice kinézetével semmi gond nem volt, inkább csak az írókkal, akik hagyták, hogy ez a karakter teljesen szürkévé váljon a többiek mellett. Ahogy Cyrus is. Valamint a kettejük közt sosem létező vonzalom. Vannak színészek, akik közt olyan kémia van, hogy már a monitorom sistereg, azonban Alice és Cyrus inkább volt egy testvérpár, mint egy szenvedélyes szerelmespár. De talán csak azért érzek így, mert egy másik páros átvette az uralmat. Igen, ez Will és Ana. Az ő történetük sokkal jobban megfogott.

A karakterdrámák amúgy is jók voltak, de ez így kezdődött a Once Upon a Time esetében is. Mindenkinek van múltja, sebek, amelyek nem gyógyultak be, álmaik és reményeik, szerelmeik és ellenségeik. Talán jó is így, hogy nem folytatódott a sorozat, mert hátha ugyanolyan középszerű szappanopera vált volna belőle, mint a fő kolomposból.

A Wonderland első fele erőteljesen Cyrus megmentésére fókuszál, azonban a második fele szerintem sokkal izgalmasabb, bár epic csatát nem kapunk, de ezt ne is várjuk.
Mindenkinek ajánlom a sorozatot. Azonban ne várjunk crossovereket se. Viszont kapunk rendes lezárást, családi drámát, jó karaktereket, aránylag szép helyszíneket és egy izgalmas történetet.

Pont tőlem: 7/10
Imdb-n: 7,2/10

Raising Hope

A kasza oka: Szerintem baromi egyszerű, és ezzel talán ellent is mondok magamnak, legalábbis furcsának tűnhet, hogy akkor miért néztem, és miért szeretik mások is. Ez a sorozat, nagyjából a 3. évad eleje óta nem szólt semmiről! Nem szólt arról, hogyan nevelik fel Hope-ot, nem volt egy egész évadon átívelő szál, semmi. Mintha egy novellafüzér lett volna a sorozat második fele: minden héten kaptunk 20-20 perces vicces, ámde tanulságos történeteket. Ennyi! S szerintem ezért kaszálták el sokan ezt a sorozatot, mert tényleg nem Hope-ról szólt, és furcsa is volt, hogy a négyéves kislány egy szót sem tud kimondani.

S igazából nem is sajnálom annyira a sorozatot emiatt. Vége lett, jó nevetésfaktor volt, néha a térdemet csapkodtam kínomban és félrenyeltem a málnaszörpömet, de nem érzem azt, hogy vége lett valahol, ahol nem kellett volna, mert nem szólt semmiről! Bárhol vége lehetett volna.

Vélemény: Pedig tényleg jó kis sorozat volt ez. Azonban valami tényleg megváltozott ott a 2. vagy a 3. évad körül. Már egyáltalán nem Hope volt a lényeg, néha el is felejtettük, hogy létezik, pedig a cím is erre utal: felnevelni Hope-t, vagyis hogy a sorozat arról fog szólni, hogyan neveli fel ez a kicsit aberrált család a kislányt.

Azonban először a Jimmy és Sabrina szál vette át a hatalmat, aztán viszont szinte csak Burt és Virginia kalandjairól szóltak a különböző epizódok. Az a gond, hogy én ezt sem bántam, hiszen ők voltak a tévésorozatok történelmében az egyik leghitelesebb és legszerethetőbb páros, főleg, mert egyáltalán nem voltak tökéletesek, se túl szépek, se túl okosak, de pont ettől volt minden problémájuk és érzésük valódi. Legalábbis a nézőknek ez így hatott, és szerintem a színészpáros is összeszokott az évek során.

Aztán ott voltak ugye a mellékszereplők is, mint Maw Maw, aki… hát egy szenzációs öreghölgy, sajnálom, hogy nem kap több figyelmet. De emlékezzünk csak Barney-ra vagy Frankre, vagy akár Shelley-re, akinek az az egy-két dala, ami volt, már olyan emlékezetessé vált, mint Phoebe nótái a Jóbarátokból. Vagy az olyan mellékszereplőkre, mint Katy Perry...

Szenzációs karakterek, párbeszédek, jelenetek voltak ebben a sorozatban, és mindig akadt benne tanulság, valami igazi, amitől aztán meglágyult az emberek szíve.

Pont tőlem:7/10
Imdb-n: 8/10
Port.hu-n: 9,2/10

Being Human US

A kasza oka: Fogalmam sincs. Elvileg a nézettség volt már a béka popója alatt, de őszintén: nem követtem figyelemmel, csak azt tapasztaltam, hogy évadról évadra jobb történettel rukkolnak elő az írók.

Az utálat oka: Vajon ezért nem nézték? Nem sokat beszéltem erről a sorozatról itt a blogon, de amúgy se (nem írtam ki Facebookra, ismerősök közt sem hoztam fel), mert tudjátok, mit kaptam folyton? Hogy az angol sokkal jobb, ez nem jó, ez szar, igaz, az amerikai verzióból csak egy részt láttam, vagy annyit se. Ez a fajta hozzáállás, ez az előítélet, ez az utálat, tehát ez a negatív energia annyira leszívta az erőmet, hogy inkább csak csöndesen néztem a sorozatot, és kerültem azokat, akik az angolt kezdték el előbb.

Teljesen megértem ezt a hozzáállást, de azért mindennek van határa. Állandóan megjegyezni és kb. azt éreztetni velem, hogy én vagyok a szar alak azért, mert ezt nézem… Egyrészt rosszul is esik a másik személytől, másrészt meg nem érdekel, csak ideges leszek. Miért nem lehet elfogadni, hogy én ezt kezdtem el előbb, és nézem és szeretem? Én se megyek oda minden Elementarys poszthoz, hogy fúj, hát nézzed már inkább a Sherlockot, mert az az igazi. (Oké, bevallom, néha megjegyeztem azoknak, akik valamilyen sorozatot szinkronosan néztek, hogy az eredeti nyelven jobb, de aztán erről is leszoktam, mert kinek mi, úgy nézi, ahogy akarja.)

Jó, megértem, tényleg. Ha a The Fades-ből vagy a Fresh Meatből készítenének amerikai változatot, ki lennék bukva, lehet, hogy én is utálnám, csak azért is, de ne mennék oda úton-útfélen mindenkihez, aki azt írja, hogy tetszik neki és szereti, hogy az eredeti sokkal jobb. Főleg, ha egy részt se láttam még belőle. Aztán meg úgyis elkezdeném, és lehet, hogy meg is nézném, mert ha egy történet jó, akkor az jó mindegyik országban és kultúrában. Mint a Much Ado About Nothing. Imádom az angol filmet, de a Joss Whedon-féle verziót is.

Lehet, hogy ti nem így gondoltok a megjegyzéseitekre, de nekem így jön le és idegesít, kész, sajnálom. Állandóan csak azt hallom, hogy az angol verzió így, az angol verzió úgy, ez meg szar, tehát lényegében te egy szart nézel, milyen ember vagy már? Úgyis elkezdem az angol verziót, nem mindegy?

A lényeg, hogy ez a sorozat rengeteg utálatot kap, és tényleg nem tudom, mivel nem néztem az eredetit, hogy mennyire vették át annak a történéseit, de ahogy hallottam, nem igazán, szóval talán kijelenthetem, hogy baromi jó a cselekménye, a mitológiája, a karakterei.

Vélemény: Vége lett, hát igen. Megnézve az utolsó részt, nem is tudom, mit mondjak. Nagyon jó hangulata volt mindig is a sorozatnak, ám számomra a 2. évad történései a legkedvesebbek. Hogy a 3. vagy az utolsó, 4. évad miről is szólt tulajdonképpen, azt már nem tudom. Igazából haragszom is a készítőkre, hiszen lezárták a sztorit, vagyis tudhatták, hogy a 4. lesz az utolsó. De akkor miért lett ilyen? Simán elpazaroltak két teljes epizódot… Miért? Csak hogy két szereplő, akik között pont az volt a jó, hogy csak barátok, összejöjjenek? Kicsit haragszom ezért, mert ez a gonosz-szál is olyan a semmiből előhúzott volt; sokkal jobb sztorit is alkothattak volna, hogy a végére kapjunk valami epic jelenetet. De ez így… nem volt méltó a sorozathoz, mert a készítők ennél sokkal jobbak. Vagy akkor a 2. évad csak egy véletlen, vagy nekem tetszett nagyon?

A lényeg, hogy oké, kaptunk befejezést, de nem éreztem az, hogy minden ide vezetett… Hanem csak mentek a semmibe, elkezdtek valamit, azzal hátha lehet mit kezdeni, aztán lezárták, ahogyan ők a legjobbnak gondolták. Az a bajom csak, hogy visszanézve az évad nagy része felesleges volt így… Hm, na, mindegy, azért nagyon szerettem ezt a sorozatot, főleg a házat, és a színészek közti kémiát.

Pont tőlem: 8/10
Imdb-n: 7,4/10

Port.hu-n: 8,3/10

2014 ápr. 7

Amikor az éppen olvasott könyv rontja el egy másik könyv végét

Olvastatok már olyan könyvet, amelyben az egyik karakter mondjuk, egy klasszikust olvas, és elmeséli, mi lesz a vége? Volt már olyan, hogy az említett klasszikust még nem olvastátok, de azért egyszer el szerettétek volna?

Nem jön túl sűrűn velem szemben ez a jelenség, de azért idegesít. Még akkor is, ha nem akarom elolvasni a Bovarynét, nem akarom tudni a végét. Na, jó, lehet, hogy mégis, de érdekelne, ti hány olyan könyvvel találkoztatok, amelyben lelövik egy másik végét? Zavart ez titeket, vagy mondjuk szerencsétek volt, mert már olvastátok?

Meg amúgy is: miért csinál ilyet az író? Megfigyeltem, hogy sosem valami alulértékelt és elfelejtett regényt dobnak be ilyenkor, hanem valami nagy klasszikust, a besztzellert, hiszen az biztos jobban hangzik. De miért? Sokkal szimpatikusabb, ha olyan könyvet említ, ami nem az a felkapott fajta. Persze, az más, ha ez pont illik is a karakterhez, mint a Bovaryné Isabelle-hez (mert ő művelt akar lenni, ezért bemegy a könyvesboltba, és mivel ismerős a cím, meg úgyis klasszikus, ezt veszi meg). Mégis zavar néha, hogy csak olyanokat említenek, amit mindenki ismer, vagy legalábbis sokaknak ismerősen cseng a cím vagy a szerző neve. De lehet, hogy a szerző igazi célja az, hogy mindezzel felvágjon? Nem tudom eldönteni, hogy álljak mindehhez. Vagy lehet, hogy csak arról van szó, hogy azért veszi alapul a nagy klasszikusokat meg besztzellereket, mert ezeknek a végét úgyis mindenki ismeri? Mint a Rómeó és Júliát, amiről mindenki tudja, hogy úgy végződik, hogy jönnek az alienek? Ti mit gondoltok erről?


Válaszolni a kérdésre, vagyis hozzászólást hagyni egyáltalán nem kötelező, ám erősen javallott (mint a ajánlott kötelező olvasmányok…)