2015. ápr. 28.

Joanne Harris: Csokoládé

Négy évvel ezelőtt, az érettségire készülve olvastam ezt a könyvet. Imádtam a kék borítóját, és nem érdekelt, hogy a kölcsönzött példányból kijárnak a lapok, mert elvarázsolt a történet. Azonban négy év távlatában csak a film egyes képkocáira és a lapokon lévő apró betűhalmazra emlékeztem, de az nem igazán rémlett fel, hogy cselekmény szempontjából mi történt pontosan a történetben. A hangulata, a bájossága, egyes szereplők megmaradtak, de érett már az újraolvasás, ezért az első adódó alkalommal le is csaptam a kötetre – sajnos csak a filmes borítóval tudtam levadászni, de sebaj.

Miről szól? A karnevál szelével érkezik meg Vianne Rocher és lánya, Anouk a francia kis faluba, Lansquenet-be, ahol hamarosan csokoládézót nyit. Ezzel a tettével meglepi az ott lakókat és feldühíti a helyi papot, aki nem nézi jó szemmel, hogy éppen böjt idején áradnak a mesés illatok a templom mellől.

Vélemény: Kedvenc lett ez a regény. Olyan, mint Alice Hoffman, csak francia.

Ez egy olyan könyv, ami eléri, hogy a valóságot – az iskolát, a munkát, a családi drámát, a borús napot, az átázott lábbelit, a bőrödet égető kellemetlen napsütést – álomnak hidd, és azt tartsd valósnak, ami a könyvben játszódik. Amíg olvastam, főleg az első 100 oldal alatt, azt éreztem, hogy az életem csak egy álom, és igazából én is ott élek Lansquenet-ben, és éppen benyitok Vianne csokoládézójába. Ezt szerintem a gyönyörű, mind az öt érzékszervre ható leírások, hangulatkeltő képek mellett az éri el, hogy Vianne maga is olyan, mint egy néző abban a faluban. Sokszor éreztem őt inkább mellékszereplőnek, mintsem minden lében négy kanálnak. Az, hogy az emberek változni kezdtek, és hatással voltak egymásra, talán nem is direkt történt, nem Vianne akarta így, ő egyszerűen csak ott volt abban az időszakban.

Nagyon szeretem ebben a történetben a pap narrációját is, a keresztény hit és a pogányság egymásnak ütköztetését, azt az üzenetet, hogy ha értelmesen, intelligensen éled az életed, akkor lényegtelen, miben hiszel. Lehet együtt élni olyan emberekkel, akik szerint a Nap kering a Föld körül, és olyanokkal is, akik szerint a harangok csokoládét szórnak az utcákra.

Mély nyomot hagytak bennem a karakterek, gondolok itt Armande-ra, Josephine-re, Roux-ra, az öreg bácsira a kutyával. Vianne érdekes, mert az a fajta asszony, nő, aki szerintem nem rossz példakép. Cigányszerű élete, felfogása, vándorlásra való ösztöne olyan, amivel nehezen tudok azonosulni, de közben megértem, és vágyódom utána, hogy magam is ilyen legyek. Őt szerettem is, meg nem is.

Érdekes még a regény kora is. Gondolom, a 1980-as, 90-es években játszódik, hiszen emlegetnek itt mikrótól kezdve, egész jól felszerelt orvosi szobán át televíziót, és ebből is látszik, hogy ez a kis falucska mennyire megrekedt az időben. Mintha a 60-as években járnánk, és elhiszem, hogy van, ahol a véleményformálók, legyen az a polgármester vagy a helybéli pap, eléri, hogy ne mozduljon senki sem. Ezért kellenek ilyen idegenek, mint Vianne, akik pár hónap erejéig felkavarják az életünket. Nálunk is nyithatna egy csokoládézót.

A folytatást hamarosan megveszem, bár hihetetlen, hogy szinte sehol sem kapni.
A filmet pedig újranézem, hiszen négy évvel ezelőtt emiatt kellett a könyv, és kíváncsi vagyok, érettebb fejjel hogy fog tetszeni. A zenéjét nagyon szeretem, a poszt megírása alatt is azt hallgattam.


5/5

2015. ápr. 27.

Alma! Zöld! Könyvfesztivál!

Túl vagyunk az idei valahányadik Könyvfesztiválon is, ami most sikerült a legjobban. Legalábbis számomra a mostani volt a legnagyobb élmény, ami legfőképp azoknak az embereknek köszönhető, akikkel együtt lógtam.

Akkor kezdjük is az elején.
Te jó ég, hogy néz ki a Széll Kálmán tér… Amikor kijöttem a metróból, azt sem tudtam, hol vagyok. Valami párhuzamos univerzumba kerültem?

Tíz után érkeztem meg, felvettem a hömpölygő tömeg ritmusát, kaptam karszalagot, körülnéztem, csekkoltam az akciókat – amiből alig akadt –, aztán mentem is az On Sai dedikálásra, ami tizenegykor kezdődött. Tudjátok milyen érzés az, amikor tizenegy előtt pár perccel még semmi nincs, ezért elnézel egy kicsit, majd amikor három perc múlva visszajössz, már áll a sor, és negyven percig tart, mire odaérsz, hogy dedikáltathass? Hát fárasztó. Közben találkoztam Dórival és Melivel, akikkel már tavaly is együtt lógtam, valamint Gicával, akit előtte nem ismertem, de azt hiszem, mondhatom, hogy remekül elvoltunk a nap folyamán, ennyit már rég nevettem. Kalandozásainkról, amely indult a Könyvfesztiválon, folytatódott a Sparban, majd vége lett a porig rombolt széllkálmánon, regényt lehetne írni. Kálcium, hómlesznagyi, minden, amit csak mi értünk.

De kanyarodjunk is vissza.
Tehát kb. negyvenöt perc után rám került a sor, én ülhettem le On Sai, vagyis Varga Bea elé, aki nagyon aranyos volt, mondta, hogy néha-néha olvassa a blogomat. Hehe. Aláírta a Calderonomat, a kisfia pedig adott szerencse sütit, ahogyan mindenkinek, aki eljött a dedikálásra. A süti nagyon finom volt, a papír cetlin pedig ez állt: A hit ringó búzamező, amiből táplálék születik. Mit ne mondjak, betalált, hiszen november óra kacsingatok a hit felé.

Miután megígértem Dóriéknak, hogy megvárom őket, hiszen ők is sorban álltak, elnéztem (elfurakodtam magam) a Könyvmolyképző standja felé, ahol rögtön lecsaptam a Sinnerre, amely a Shiver negyedik része, és már bele is kezdtem. Mint később kiderült, sikerült egy Elit Teames kiadást kifognom, aminek amúgy még mindig nem tudom, mi értelme, de hát anno a teveclubban is mennyire imádta mindenki a datolyát. Beszereztem még a Calderon második részét is, amit reményeim szerint majd a Könyvhéten dedikáltatok, vagy egy év múlva ugyanitt.

Ezek után a csajokkal lógtam együtt; megtalált Isten, vagy egy angyal, nem tudom, de aki találkozott a fehér pólós, terepszínű hátitáskával járó pasival, az írja már meg! A vesémbe látott a tag, komolyan. Egyszer csak odajött hozzám, és olyan kérdéseket tett fel, amit a filmekben a pszichológus szokott, de ez más volt. Komolyan, életem egyik legfurcsább élménye volt.

Beszereztem továbbá A birodalmat, amit már sehol nem lehet kapni, úgyhogy köszönöm szépen Blankának, amiért ezt eltette nekem!

A legnagyobb csalódás talán az volt, hogy csúszott a Hoffman könyv, amit előrendeltem, és nem tudtam itt átvenni. Nikkincs, akivel találkoztam, meg is jegyezte, hogy na, Üstökös biztos írt a kiadónak – ezen posztom miatt. Tényleg írtam, de csak nem miattam csúszik a könyv :D

A legnagyobb meglepetés viszont a Bookline standjánál ért, ahol zöld almát lehetett kapni! Ingyen! Ó, egek, vettem is kettőt, és nyami, de finom volt! Márkás zöld alma!

Három órakor találkoztam Beninával, akivel beszélgettem egy kicsit, valamint Spirit Blisszel is tudtam váltani pár szót.
Beninától megkaptam a már kb. másfél éve megnyert könyvemet, a Tükröt, ami a Könyvfesztiválon jelent meg. Igen, én voltam az, aki az amúgy is hosszú sor elé betolakodott, és leült Benina mellé, hogy aláírja a könyvet, ezer bocsi ezért! Viszont a könyv valami gyönyörűséges, hamarosan bele is kezdek!

Aztán loptam még mappácskát a Bookline-tól, egy könyves magazint Dóritól, meg kaptunk ezernyi más papírt, kupont, amit nem is használtunk el.


Mindent összevetve ez egy nagyszerű élmény volt; feltöltött, elleszek ezzel a jókedvvel egy darabig, csak segítsen átvészelni a tizenkét órás munkanapokat! Aztán júniusban jöhet a Könyvhét!

2015. ápr. 24.

Sorozatajánló: Orphan Black

Tavaly szeptemberben kezdtem bele a sorozatba, és egész hamar végignéztem az összes addigi részt, mert teljesen megvett magának. Emlékszem, hogy a hangulata, az összeesküvés-elmélet és a színésznő fogott meg nagyon. Azóta pedig tűkön ültem, hogy elkezdődjön a harmadik évad.

Ez egy olyan sorozat, ami az elején eszméletlen jó, aztán visszasüllyed csak jóvá; akit az atmoszféra és Tatiana Maslany játéka megvett már az elején, az szerintem ki fog tartani, de aki az egyre cifrább történetben keresi a logikát, az lehet, hogy már a második évadnál elhagyja az Orphan Blacket.

Mi a sorozat lényege? Sarah egy nap lát egy nőt, aki a vonat elé ugrik. Egy nőt, aki pontosan úgy néz ki, mint ő. Miután ellopja a titokzatos személy táskáját, felveszi az ő személyazonosságát, hogy kiderítse, mi ez az egész. Azonban hamarosan rájön, hogy jóval többről van itt szó, mint puszta hasonlóságról.

Miért lehet szeretni? Nem tudom elégszer hangoztatni a színésznő tehetségét, aki sacc/kb 7 karaktert játszik. Lehet, hogy az elején sztereotip az egyes karakter öltözködési stílusa vagy modorossága, de Maslany (más lány, értitek?) olyan hitelességet visz mindegyik figurába, hogy komolyan azt hiszem, minden egyes nőt más-más színésznő játszik. Miért nem kapott ez a nő még valami komolyabb díjat? Szégyen!

Ott vannak még más színészek is, mint a Felixet játszó Jordan Gavaris és a Delphine-t játszó, gyönyörű hajú Evelyne Brochu. Talán a gyerekszínész az egyetlen, aki egy kicsit kilóg a sorból.

Aztán ott van az atmoszféra, amit biztosít a város, ami bármelyik nagyváros lehetne, de nekem pont bejön, hogy nem mondogatják, hogy ez most New York vagy Chicago; akár európai város is lehetne, ezáltal pedig ad egy tök jó futurisztikus hangulatot a sorozatnak.

Amiért viszont tényleg imádni lehet, főleg az elején, az a színészkedés. Most nem ismétlem magam, hanem arról beszélek, amikor egyes karakterek más karakterek bőrébe bújnak. Pl. az elején, amikor Sarah Beth bőrébe bújik. De majd meglátjátok.

A végső ok pedig Alison. De majd ezt is meglátjátok, főleg a második évadban.

Kiknek ajánlom? Azoknak, akik szeretik az ütős alapkoncepciójú, összesküvés-elmélet-gyanús sztorikat, a tehetséges színészeket. Azoknak, akik el tudnak nézni a történetvezetés furcsaságai felett.

Hol jár most a sorozat? A 3. évad elején.

Pont: 7/10

imdb-n: 8,5/10

2015. ápr. 20.

George Orwell: Légszomj

Az írótól olvastam már a talán két leghíresebb regényét, az 1984-et és az Állatfarmot. Mivel a sok andalító regényke után valami komolyra, klasszikusra, szépirodalmira vágytam, ezért erre esett a választásom könyvtárlátogatáskor.

Azt hittem, szintén egy szatírát kapok majd, amely depresszív, és teljesen letaglóz, azonban meglepő módon kellemes élményként éltem meg a történetet, amelyet leginkább a fuvallat szóval tudnék jellemezni – könnyen jön, könnyen megy; érzi az ember, amíg ott van, jól is esik, de aztán el is tűnik.

Miről szól? 1938-ban George Bowlingnak támad egy ötlete. Mindez azzal kezdődik, hogy meglát egy plakátot, és visszaemlékezik a gyerekkorára, Alsó-Binfieldre, ahol felnőtt. Aztán ezt az ötletét megvalósítja.

Vélemény: A cím és a borító színvilága miatt tényleg azt hittem, hogy ez egy szintén olyan nyomasztó regény lesz, mint az 1984, pedig egyáltalán nem az. Érdekes ez, mert az eredeti cím, Coming Up for Air számomra szemben áll a magyarral. A légszomj negatív, míg a „feljönni levegőért” pozitív, hiszen végre nem fojtogat semmi, tudsz lélegezni. S erről szól ez a regény is, legalábbis a főszereplőnk ezt szeretné elérni. Ki akar törni az egyhangú angliai kisvárosból, ahol unalmas és szürke minden, ahol tényleg légszomja van, és vissza akar térni a friss levegővel teli gyerekkori színhelyére. De ha egyszer feljövünk, akkor csak arra van időnk, hogy nagy levegőt vegyünk, és újra alá merüljünk.

Nagyon szeretek amolyan igazi történelmi könyveket olvasni, főleg (vagyis csak) olyanokat, amelyek az 1900-as években játszódnak. Hiszen egy olyan író által, aki tényleg megélte mindazt, amiről mi csak a tankönyvekben olvasunk, hitelessé válik minden. Most ne nagy dolgok jussanak eszetekbe, hanem az egyszerű, hétköznapi cselekedetek, agyakon átcikázó gondolatok. Neki elhiszem, hogy tényleg ilyen lehetett egy olyan negyvenéves férfinak, aki már átélte az I. világháborút.

Ez a regény egyrészt erőteljesen szól a háborúról és a politikáról, és mindennek az értelmetlenségéről, de számomra másról is szólt, és ez fogott meg.

Ahogyan Orwell ódákat zeng főszereplője gyerekkori falucskájáról, az teljesen magával ragadott, és rájöttem, tényleg ilyenek vagyunk. Legalábbis néhányan. Jómagam is ebben szenvedek, pedig még de fiatal vagyok. Az egekig magasztaljuk azt a helyet, ahol felnőttünk, ahol az ezernyi első élményt szereztük. Imádjuk, vágyakozunk utána, visszamennénk. Aztán amikor visszamegyünk… Ne menjünk. Maradjon meg inkább emléknek, illúziónak, hogy akkor minden jobb volt. Pedig nem, csak gyerekek voltunk, és alig fogtunk fel valamit a világról.

Nagyon hangulatos volt ez a regény, olyan életérzés-fajta. Talán az egyik kedvencem is lett, még nem tudom. Egyrészt szomorú, hogy a könyv üzenete a semmi értelme, minden marad úgy, ahogy, de közben motiváló is, hogy tegyük meg azokat a dolgokat, amelyekre olyan régóta vágyunk, főleg, ha már légszomjunk van. Egy kis friss levegő mindenkire ráfér.


5/5

2015. ápr. 19.

Na nee!

Nagyon örülök annak, hogy a Maxim felkarolta az egyik kedvenc írónőmet, már elő is rendeltem a könyvet (bár akkor még nem volt borító), és egyre jobban nézem, annál inkább megszokom, még a címe se zavar, arra sem hívom fel a figyelmet, hogy az írónő nevét elírták, vagyis egy rossz szavam se lehet, de azért megmutatom, milyenek a külföldi borítók.

A két n betű csak most tűnt fel; a kéz túlságosan elvonta eddig a figyelmemet.








A könyv már kapható lesz a Könyvfesztiválon. Élőben csak jobban fog tetszeni. A két n betű miatt meg írjak a kiadónak, vagy ilyenkor mi van?