2015. febr. 25.

Nicholas Sparks: Igaz hittel

Azért szereztem be ezt a könyvet, mert Sparks lázban égek. Havonta legalább egy regényt olvasok tőle, mert kell az egyszerűsége és romantikája – most ilyenem van. Erre a kötetre teljesen véletlenül bukkantam rá igazán olcsón, így nem is volt csoda, hogy egyből megvettem, aztán olvasni kezdtem.

A címe alapján teljesen más történetre számítottam – nem, a fülszöveget nem olvastam el előtte, mert nem érdekel, mi a sztori, csak Sparks legyen. Azt hittem, ez egy nagyon hívő lányról szól majd, aki megtanít egy fiút igaz hittel élni, vagy ilyesmi. Erre teljesen más az egész, ami már jó pont volt. Azonban a regény lejtmenetbe kezdett, egy kihagyott ziccer az egész történet, az utolsó mondatával pedig elérte, hogy a szememet forgassam, és egy „végre vége” sóhajtással letegyem.

Miről szól? Jeremy Marsh egy New Yorkban élő tényfeltáró, de inkább csodákat leleplező újságíró, akinek karrierje felfelé ível. Egy nap egy levél miatt a déli kisvárosba, Boone Creekbe utazik, hogy utánajárjon a helyi temető fényjelenségeinek. Azonban a pár nap alatt az élete fenekestül felfordul, amikor találkozik a könyvtáros Lexie-vel.

Vélemény: Jaj, gyerekek! Hogy ez a könyv mekkora egy kihagyott ziccer! Olyan epic romantikus történet lehetett volna belőle, hogy az nem igaz, hiszen minden adott volt.

Úgy látszik, Sparks ebben a regényében a kisvárosi misztikusságot akarta körbejárni, valamint érintette a nagyváros vs. kisváros témát is. Meg kell, mondjam, ez nagyon jól áll neki, és az eddig olvasott könyveivel összevetve ebben voltak a legegyedibb karakterek – leszámítva a két főszereplőt.

Tehát a történet jól kezdődik, de igazán jól! Jeremy, a nagyvárosi szépfiú jön elbűvölni a déli népet, meglepődik, hogyan mennek itt a dolgok, miközben utánajár a fényjelenségek mögötti legendának.

Nagyon tetszett ez a misztikus szál, érdekelt, mi lesz rá a megoldás, bár azt sajnálom, hogy az ezzel járó legendát, és az ezzel felvetődő faji megkülönböztetést Sparks már nem érintette. Gondolom, ez túl nagy falat lett volna neki, pedig tényleg örültem, hogy végre egy komoly témát is elértünk. Erre nem, inkább elmegyünk erőteljesen a romantikus szál irányába, ami nem is baj, hiszen romantikus könyvről van szó, na de hogy ez milyen giccses, hiteltelen és naiv volt!

De előtte térjünk vissza a kisvárosra, ami tényleg nagyon szerethető volt, Sparks igazán helyes figurákat alkotott meg, kezdve Dorisszal Tullyn keresztül Alvinig. Emlékezetesek, ahogyan a helyszínek is: a Cedar Creek-i temető, a Riker’s Hill és a könyvtár. Ebben nagyon jó az író, remélem, más könyvében is találok még ilyen leírásokat, közösséget, hiszen az eddig olvasott regényeiben alig-alig volt valamiféle utalás a kisváros többi lakójára (talán A leghosszabb út hajazott még ilyesmire). Szóval ez a hangulat a misztikus szállal nálam igazán elvitte a könyvet a hátán, viszont a két főszereplő és a köztük lévő nagy szerelem, valamint a mindössze 2-3 napnyi esemény tönkrevágta az egészet.

Az első bajom a rövid idővel volt. Mint fentebb említettem, rengeteg mindent ki lehetett volna hozni ebből a történetből, ha Sparks a Kedvesem módjára elnyújtja a történetet, és nem napokat, hanem éveket szelünk át. Akkor az egész jóval hitelesebb, mélyebb, igazabb és meghatóbb lett volna.
Így viszont nem hiteles, hogy két nap alatt annyira egymásba szeretnek, hogy sírnak-rínak, és aztán másfél hét múlva, ah… arról ne is beszéljünk.

Aztán ott voltak a főszereplők. Jeremy az elején tök jó: magabiztos nagyvárosi pasi, akit Sparks a végére teljesen kiherél.
Lexie is szimpatikus volt az elején, visszabeszélő, véleményét kimondó nő volt, de a végére inkább hasonlított egy hiszti királynőre, aki olyan buta, mint egy fatörzs. Ott siránkozik, hogy jaj, a férfi nem hagyja ott az egész életét érte, amikor tudja jól, hogy csak pár napra utazott le. Jó ég!

Hiszek én abban, hogy egy-egy találkozás rövid időn belül is képes megváltoztatni bennünk valamit, de ez, hogy máris szerelem, aztán szex, aztán dráma, veszekedés, és mindez három nap alatt… hát ez már nekem is sok volt.

Ráadásul nem is ismerték meg egymást annyira, nem értem, mitől voltak oda egymásért! Egy ilyen csajt egy pasi úgy otthagyna, mint a sicc. Lexie meg tényleg naiv és el van telve magától. Pedig én aztán nem szoktam karaktert utálni, és nem írok ilyeneket se posztokban, mert a karakter jól felépített és tudatos, de itt nem! Itt egyszerűen bénák!

Azért haragszom ám ennyire a könyvre, mert tényleg rengeteg potenciál volt benne.

Azt viszont érdemes tudni, hogy ennek bizony van folytatása: az Első látásra. Igaz, a fülszöveg nem jelzi, hogy ők az Igaz hittel című könyvből megismert karakterek, és a molyon sincs feltüntetve, hogy sorozat (bár ezt jeleztem pár napja, majd meglátjuk), de tudjátok, hogy az Igaz hittelnek a folytatása az Első látásra. Így már kicsit megbocsáthatóbb az, hogy Sparks pont ott hagyta abba, ahonnan igazán érdekes lenne a történet. Ahogyan a honlapján olvastam, mindezt azért tette, mert mindig is érdekelte, hogy mi van a boldog befejezés után. Találomra egy második boldog befejezés, de áá… Szóval, hogy is mondjam… Én nem az a fajta lány vagyok, aki ennek a könyvnek az elolvasása után azt mondaná, hogy ez boldog befejezés, mert mitől lenne az? Innentől derül ki, hogy ez a két ember passzol-e egyáltalán egymáshoz, és hogy miképp birkóznak meg a helyzettel.

Amennyire nem akarta Sparks elérni, én annyira lettem szkeptikus a könyv befejezése után. Ilyen nincs, és ne is legyen.

UI: Az meg végképp kiábrándított, hogy a világítótoronynak csak ennyi szerepe volt…


3/5

2015. febr. 21.

Ian McEwan: Vágy és vezeklés

A filmet öt éve néztem meg egy unalmas nyári napon, és azonnal magával ragadt a stílusa, a mondanivalója, a zenéje (amit a bejegyzés megírása közben is hallgatok), a színészek és a vége. A könyvet aztán megkaptam karácsonyra, és januárban sort is kerítettem az elolvasására. Megleptek az apró betűk, de leginkább az, milyen hamar elolvastam a regényt. Így nem is csoda, hogy most, az újraolvasás előtt igazán kíváncsivá váltam, hiszen nem tudhattam, hogy csak egy rózsaszín köd lebegett-e előttem, vagy tényleg annyira tetszett a történet. Kicsit féltem, hiszen a csalódástól minden könyvmoly tart, azonban amikor az első oldal végére értem, megnyugodva sóhajtottam egyet, hogy ez bizony ugyanannyira tetszik, mint régen.

Miről szól? Az 1930-as évek közepén, egy fülledt nyári napon Briony színdarabja előadásán dolgozik az északról érkezett unokatestvéreivel, aztán lát egy furcsa jelenetet a szökőkútnál, majd egy világát megrengető dolgot a könyvtárban. A tizenhárom éves kislány fel sem fogja bűne elkövetését, csak később, amikor kirobban a háború.

Vélemény: Ez szerintem az a fajta könyv, ami vagy magával ragad, vagy nem. Nem mindig van az embernek ilyenhez hangulata, de nem is lehet úgy olvasni, hogy csak 2-2 perceket szánunk rá. Ez egy olyan regény, ami lassú (csak az a meghatározó egy – vagy talán két – nap kiteszi a regény felét), bővelkedik az írói eszközökben (nekem érettebb fejjel nagyon tetszett Cecilia jövője, múltja és jelenje, amely a ruháin keresztül került bemutatásra) és a lírai stílusban. De talán nem is mondanám rá, hogy regény, mert így, négy évvel az első olvasás után nekem inkább egy elbeszélés-füzérnek tűnik. Hiszen három fő részből áll, mindhárom csak egy-két napot ír le, amelyek között évek telnek el.

Az első részt imádtam. Olyan apró dolgokat ír le McEwan, minthogy mi annak a bizonyos vázának a története, milyen egy migrén vagy, hogy mit jelent egy tizenhárom évesnek, aki még nem nő, viszont már nem is gyerek az, hogy az ujjait vizsgálja.

Ott van Briony, akin keresztül az író remekül bemutatja, hogy milyen csaták zajlanak le egy fiatal lány lelkivilágában. Emlékszem még erre a korra; arra a furcsaságra, amit a felnőttek felnőtt életnek hívtak, és arra az érzésre, hogy gyerekkori játékaim már kínos szituációkba kergetnek. Ez egy nagyon érzékeny kor nem csak a lányoknak, hanem a fiúknak is (gondolom). Amit elképzelünk, és ami tényleg van; ahogyan a felnőttek viselkednek velünk, és ahogy egymás közt viselkednek; ahogyan belénk nevelnek szabályokat, és ezeket áthágja valaki, akire felnéztünk – mindezek összeütköznek ebben a korban. Már nem vagyok gyerek, de még felnőtt sem. Nem vagyok kislány, de még nő sem. Mi vagyok én? Ezt McEwan olyan jól leírja, amikor Briony körül forgolódunk, hogy az elképesztő. Nem értem, egy férfi hogy képes ilyen jól és mélyen megérteni a női lélek rejtelmeit.

Hiszen ott van a nővérével való kapcsolata; Cee tíz évvel idősebb Brionynál, azonban nem számít igazán felnőttnek, mégis fényévekre van húgától. Ez a testvéri viszony azért is fogott meg, mert nővérem és én köztem is ennyi a korkülönbség, és meglepődve néztem magam elé, hogy McEwan megint mennyire eltalálta, hogy mikre gondolhat egy tizenhárom éves ilyen helyzetekben.

Aztán ott van Lola, aki már előrébb jár, ő tudja, mi hogyan működik a felnőttek világában, és azt is nagyon jól űzi, hogyan kell úgy viselkedni, mint egy felnőtt.
Az ikrek is kapnak hangsúlyt, hiszen a két kisfiú, akikre kihat szüleik válása és az idegen környezet, szintén remek elemei a könyvnek.
Aztán az író külön alfejezetet szán Emilyre és az ő migrénjére. Ó, igen, végre egy író, aki el tudja mesélni, milyen is egy fejfájás! Aki bármikor is panaszkodna édesanyjára, vagy másra, az olvassa csak el ezt a részt, és rögtön megérti, miért nehéz ilyenkor létezni is.

A végére hagytam Ceciliát és Robbie-t. Két karakter, akik között elsőre talán nem is érezni vonzalmat. Az eset a szökőkútnál, Cecilia ruhája, aztán Robbie levele. Azt hiszem, erre mondják, hogy rossz csillagok alatt született szerelem az övék.

Ez az első rész folyamatos feszültséget szül az olvasóban. McEwan azért írt le apróságokat is, hogy minden hiteles legyen, hogy minden szál, amely aztán a tetőponthoz vezet, ne legyen nevetséges vagy légből kapott. Minden érthető: Briony minden mondata, képzelgése, következtetése. Nagyon finoman mutatja be, hogyan éreznek a szereplőink. Asszociációs hálót tár elénk McEwan, kicsit emlékeztetett a Mrs. Dallowayre. A végére ezért lesz az egész olyan hiteles és érthető, mégis dühítő és keserű.

Aztán jön a második rész, amelyben öt évet ugrunk az időben, és Robbie útjáról olvashatunk. Ebben a részben a háború és annak rémálmai, egyszerűsége, hétköznapisága, mégis idegensége kap fontos szerepet. Amikor ezt a részt olvastam, nem akartam elhinni. Mintha egy másik civilizációba, bolygóra érkeztünk volna. Amikor mindez megtörtént, ez volt a hétköznap. És ha most kirobbanna, mindenki ugyanolyan érthetetlenül tapogatózna, a fiatal és idősebb férfiak ugyanúgy beleőrülnének az ott látott szenvedésekbe, mert ilyet még nem tapasztaltak és az emberi lény nem is arra teremtetett, hogy ilyet elkövessen egymással.

Ebből a részből kellene felolvasni a történelemórákon, amikor a II. világháborúról okítják a diákokat, hiszen egyébként nem kapnak semmi mást, csak adatokat. De az érzéseket, a valóság szikráját, hogy ez tényleg megtörtént, nem. Emlékszem, négy évvel ezelőtt is ilyeneken gondolkoztam. Amikor tanultunk erről, csupa adat volt minden, nem gondoltam bele, hogy ez tényleg megtörténhetett, hiszen a világ szép és jó.

Érdekes felfedezést tettem egyébként, mert amíg ez a rész régen nem tetszett annyira, most nagyon szerettem olvasni. Bár ez furcsán hangzik, hiszen szörnyűségeket ír le benne, de mégis annyira jól megírt volt az egész, hogy szívesen olvastam volna még.

A harmadik rész Brionyról szól. Már felfogta bűnét és most vezekelni próbál. Érdekes volt róla olvasni, mert mintha egy teljesen más személyiség lett volna. Az ő története is megfogott, a háborút egy másik oldaláról ismerhettük meg ő általa. Ahogy a második részben, elvétve itt is kaptunk információkat arról, hogy mi történt azóta a nyár óta, és milyen most a viszony a család többi tagjával. Szerettem ezeket a részeket, mert bár másodkézből kaptunk beszámolókat, akkor is jól esett visszatérni oda.

Annyira más a regény első és második fele. Mintha két külön könyvet olvastam volna. Sosem tudom, hogyan is magyarázzam el valakinek, aki nem olvasta a könyvet (vagy látta a filmet), hogy miről is szól. Azért megpróbálom.

Szól egy szerelemről, és egy kislányról, és egy fülledt nyári napról, amikor minden rosszkor történik. Apró dolgokról, amelyek megváltoztatnak egy egész életet. Gyerekkorunk magunk mögött hagyásáról, és a felnőtt élet borzalmairól. Mindennek oka van, ilyen az élet, tényleg ilyen; nem lennénk jobbak, nem tennénk másként, mert egyszerűen ilyen tettek sorozatából áll az életünk. Olyan könnyű lenne vezekelni, erőt venni magunkon és bocsánatot kérni, de mégsem tesszük, hiszen nem éltünk le egy egész életet ahhoz, hogy felfogjuk, ez lett volna az utolsó esélyünk.


5/5

2015. febr. 17.

Sarah Addison Allen kedvenc karaktere…

Pár hete a goodreads.com értesített arról, hogy kérdéseket tehetek fel az írónőnek, amelyre aztán talán válaszol egy videóban. Az 5 perces videó a napokban került fel az internetre, és sajnos SAA az én kérdésemet nem olvasta fel, de nem bánkódom, mert így is megtudtam róla és a regényeiről pár érdekes információt.

- Azért tért vissza a First Frost regényében a Waverley-nővérekhez, mert annak idején meglepődött a rengeteg pozitív értékelésen és a kéréseken, hogy folytassa a történetüket. A folytatást folyamatosan szövögette magában, azonban a történet csak most érett meg arra, hogy az olvasók elé tárja.
- Azt akarta, hogy ha már visszatér, akkor ősszel játszódjon a történet.
- A barackfa titka és a Lost Lake megírása között azért telt el annyi idő, mert az írónőt rákkal diagnosztizálták, azonban már jól van.
- Kedvenc karakterei az idősebb figurák, mint Vance a The Girl Who Chased the Moonból, de akit a legjobban szeret, az Evanelle.

Videó:


Extraság
Ilyen borítók készültek még a First Frosthoz:










2015. febr. 11.

A filmes kihívás

Idén ezeket a filmeket tervezem megnézni:

22 Jump Street *
Bad Words *
Boyhood
Captain America: Winter Soldier
Dawn of the Planet of the Apes
Divergent
Gone Girl
Guardians of the Galaxy
If I Stay **
Mood Indigo
That Awkward Moment *
The Fault in Our Stars
The Giver*
The Good Lie
The Grand Budapest Hotel
The Judge
The Maze Runner
Under the Skin*
Vampire Academy**
Walk of Shame*
Winter’s Tale
Railway Man
The Machine
Chef
A Short History of Decay
Blended
Third Person
Magic in the Moonlight
Very Good Girls
This is Where I Leave You
The Best of Me
Birdman
Before I Go to Sleep
Nightcrawler
Interstellar
Big Hero 6
Horrible Bosses 2
Still Alice
Exodus
Hobbit 3
Big Eyes
Cake
Laggies
Lust for Love

* - már megnéztem
** - elkezdtem, de fél óra/öt perc után abbahagytam, mert nem tetszett

2015. febr. 3.

Öt film, ami rosszabb, mint a könyv

Talán rávághatnánk, hogy mindegyik filmadaptáció rosszabb, mint a könyv, de mivel nemrég írtam egy ilyen posztot, ezért erre nem is buzdítanék senkit. Viszont azért akadnak olyan alkotások, amelyekkel nem vagyok kibékülve, és ezeket most össze is szedtem. Ezt a bejegyzést egyébként leginkább a csalódottsággal összekeveredett dümorúság (düh+szomorúság, éljen Sookie!) váltotta ki, hiszen a könyvmoly mindig reménykedik, ha megtudja, hogy kedvenc regényéből filmet készítenek. Olykor azonban nem azt kapjuk, amit szeretnénk, még ha nyitottak is vagyunk a változásra. Ezeknél a filmeknél nem az olyan apróságok megváltoztatása zavart, minthogy a lány hajszíne szőke, nem pedig barna, hanem az olyan mértékű átírások, ami miatt más mondanivalója, értelme, üzenete lett a filmnek, miközben a könyv tök másról szólt (legalábbis számomra).

5. Száll a kakukk fészkére
Igen, tudom, alapmű, Jack Nicholson, hogy lehet ezt nem szeretni, és a többi. Ha nem olvastam volna a könyvet, talán szeretném ezt a filmet, de mivel olvastam, számos dolog zavart benne.

Sok emberrel vitatkozom a mai napig arról, hogy ennek a regénynek ki is a főszereplője. Általában Jack Nicholson. Ilyen karakter nincs is a könyvben, de mindegy… Szerintem már ez is sokat elárul egyébként.
Szóval, kevés olyan emberrel vitatkozom, aki ne látta volna a filmet, arról, hogy ki a regény főszereplője. Szerintem az indián, vagyis a mesélő. Miért? Mert nála megy végbe a fejlődés. McMurphy „csupán” egy mellékszereplő, aki segít neki elindulni a megvilágosodás, felébredés útján. Tehát mivel én úgy tartom, hogy ennek fő karaktere nem Jack Nicholson (khm), ezért haragszom a filmre, amiért úgy állítják be, hogy ez McMurphyről szól. Igen, nagyon fontos szerepe van, igen Jack Nicholson egy isten, de akkor sem ő a főszereplő, hanem a mesélő.

A regényben nagyon szépen ábrázolja az író a két karakter közti barátságot. Szerintem a filmben ez egyáltalán nincs meg. Jack Nicholson néha beszél az indiánhoz, de nagyjából ennyi. Bár az is lehet, hogy már régen olvastam a könyvet/láttam a filmet.

Az egyik legjobb jelenetet, ami McMurphy ravaszságát hivatott megmutatni, leegyszerűsítették. Nem annyi az egész jelenet, hogy Jack Nicholson átmászik a kerítésen, és ellopja a buszt. Jó ég! Kiterveli! Jönnek a nagynéninek álcázott prostik! Szenzációs az egész! Meg eleve mi ez, hogy az indián (a főszereplő, aki meséli a történetet) nem megy velük? Velük megy! Horgásznak, nevetnek a lányokkal, jól érzik magukat, az egész regénynek ez a csúcspontja, az egyik legkedvesebb jelenete! Azt hiszem, ezért nem szeretem a filmet, és maradok a könyvnél.

Szerettem ezt a könyvet, és a mai napig ajánlom azoknak, akik nem romantikára vágynak, hanem egy apa-lánya könyvre.

A filmmel nem az volt a legnagyobb bajom, hogy Miley Cyrus beszélni se bír, hiszen mint az író hivatalos oldaláról kiderült, Sparks a forgatókönyvet írta meg előbb, és tudta is, hogy Cyrus fogja megkapni a főszerepet; tehát lényegében őt elképzelve írta meg a könyvet is.
Nekem mégsem okozott olyan nagy traumát Cyrus, mert szerintem egészen illett rá ez a szerep, ami nem csoda, persze, de akkor még nem tudtam mindazt, amit fentebb leírtam.

Ami zavart ebben a filmben az egyrészt Greg Kinnear, akit amúgy imádok, de szerintem a vallásos apa szerepe annyira nem illett rá, hogy azt szavakba önteni nem tudom. Teljesen idegenül mozgott a díszletek között, alig hittem el tőle bármit is. Nem tudom, miért volt ez, egyszerűen nem állt jól neki ez a karakter. Tehát ezzel kilőtték azt is a készítők, hogy át tudjam érezni a film végét. Míg a könyv utolsó 150 oldalát pityeregve olvastam, addig itt méla közönnyel szemléltem az eseményeket. Ja, mondjuk az se utolsó dolog, hogy Miley Cyrusról se lehet elhinni egy csomó mindent.

Másrészt pedig az összhatás, az üzenet, amely nem ugyanazt hordozta magában, mint a könyv. Nem az jött át, hogy ez most egy apa-lánya film; hogy milyen fontos a megbocsájtás, hanem, hogy ott van az a Hemsworth gyerek, és vajon lesz-e láv vagy sem. Nem emlékszem pontosan, de a film vége felé mintha lett is volna egy jelenet, ahol a csávó felkapja Ms Wrecking Ballt és ott csókolóznak… egek. Persze…

Igaz, alapjáraton sokan fanyalognak Sparks filmjeire és könyveire egyaránt, és olykor engem is elfog a heves szemforgatás, de azért nem olyan rosszak a történetei, viszont néhány film annál is elfuseráltabb.

3. Kedves John
Egy újabb mű a bestseller írótól, a romantika koronázatlan királyától. Ez az egyik kedvenc könyvem, bár ezt csak félve merem kijelenteni, mert 2010-ben olvastam, ami már igen régen volt. Viszont hamarosan újra leveszem a polcról, és nagy reményekkel nyitom majd ki, ugyanis szeretni akarom.

Hogy miért nem tetszett akkor a film?
Szerintem azt a filmadaptációt utáljuk a legjobban, amely könyvváltozatát imádtuk. Hiszen ilyenkor a legkisebb elferdítésre, módosításra is ráüvöltünk és kiviharzunk a mozi teremből.
Szóval, mindezt átgondolva már nem fogom hibának vélni, hogy Savannah a könyvben barna hajú, míg Amanda Seyfried olyan szőke, hogy csak, na (azt még mindig tartom, hogy az író nem hiába ír meg így vagy úgy egy karaktert), azon viszont a mai napig kiakadok, hogy a főszereplő lány karakterét mennyire átírták. Teljesen más a két karakter. A filmben Savannah és John olyan smárolást nyom le, hogy csak néztem, és képesek úgy élvezkedni, hogy közben John apja ott van a házban. Könyörgöm, a könyvekben nincs ilyen! Savannah visszafogott, rossz élménye van a pasikkal, szexszel kapcsolatban, nem nyali-falizik mindenhol! Ez az egyik, ami teljesen kiakaszt ebben a filmben, pedig amúgy hihetetlen módon szeretem.

A másik problémám az időzavar. Már nem emlékszem pontosan, de a filmben máshogy telnek az évek, mint a könyvben. De oké, ezen is túlléptem, bár a hitelességhez kell az idő múlása.

A legnagyobb bajom az volt ezzel a filmadaptációval, hogy megváltoztattak benne egy olyan dolgot, ami miatt Savannah könnyelműnek tűnik, bár fentebb ezt már kifejtettem. Tehát a könyvben az a pasi nem olyan öreg, és az nem a fia, hanem az öccse. Hogy ezt mi a jó égért kellett átírni, hogy ennek mi volt a megmagyarázható, ésszerű oka a mai napig nem tudom. Így az egész olyan gusztustalannak tűnik, és nem, nem azért, mert van köztük tíz év korkülönbség, hanem azért, mert az a fia, és mert Savannah nem csinálna ilyet, és ez fura, és ez nem így volt, és kész.

Aztán a legutolsó, bár nem olyan nagy problémaként ott van a vége. A legeslegvége. Nem, ilyen nincs. Fennáll a lehetősége, hogyne, de nem kapjuk meg, és pont ettől lesz rettentően keserédes az egész történet.

Egyébként tényleg szeretem a filmet, de csak úgy, hogy ami nem tetszik, azon áttekerek. Hiába, a könyv azért mégiscsak kedvenc.

2. A titkos ablak
Könyv: Stephen King: Titkos ablak, titkos kert
Nem fogok hazudni, a könyvet (kisregényt) a film miatt vettem meg annak idején. Ez volt az első történetem Kingtől, és azóta is az egyik kedvencem, már háromszor olvastam újra az évek alatt.

Nagyon tetszett a film anno, bár azt azért emeljük ki, hogy hatalmas Johnny Depp rajongó voltam A Karib-tenger kalózai miatt. Bár a csattanót kitaláltam az elején, tetszett az egész film atmoszférája.
A könyv elolvasása után viszont nem bírtam újranézni.

Ott vannak az olyan apró dolgok, minthogy az nem macska, hanem kutya, de ezeken könnyen túltettem magamat.

Ami borzasztóan zavart, az a vége, az egész üzenete, az egész lényege.
Nem azért történt mindez, mert… Hanem azért, mert! Egy olyan dolog a kiváltó oka mindennek, amit a filmben meg sem említenek! Ez mi? Mekkora szánalmas alaknak tűnik már így a főszereplő? Te jó ég! Miért? Miért? Ez nem valami romantikus thriller.

Azóta se bírom megnézni a filmet, egyszerűen úgy érzem, hogy kizsigerelték, amit lehetett, és egyáltalán nem érzem megalapozottnak ezt a mértékű átírást. Röhejessé tették az egészet.

1. A kiválasztott (és a Futótűz)
Nagyon vártam ezt a filmet, hiszen ha a második rész (filmen) nem is igazán maradt meg az emlékezetemben, attól még lelkesedtem, és elhitettem magammal, hogy ez bizony nagy durranás lesz annak ellenére, hogy kettészedték. Na, ja, csakhogy a hit olykor nem elég.

Eleve szörnyű megoldásnak tartom, hogy kettészedték az utolsó részt. Maradjunk annyiban, hogy a második felét nem nézem meg moziban. Ugyanis ezt ott néztem, sajnos szinkronosan, ami biztos, hogy sokat elvett az élményből, de arról nem ez tehet, hogy ez a film, ahogy sógorom mondta, egy fos volt. Nem használok ilyen szavakat se könyvekre, se filmekre, de… néha nincs más. Részről részre rosszabb, ezt is mondta, és igen.

Hót ciki volt úgy kimenni a moziból vetítés után, hogy én ezt a könyvet imádtam.
Ugyanis a regényt tényleg szerettem, egy nap alatt kiolvastam, olyan izgalmas volt. Viszont a film… Semmit nem éreztem abból a feszültségből, abból a valós veszélyből, ami a könyvből teljesen átjött. Igaz, az izgalmasabb részek a regény második felében voltak inkább megtalálhatóak.

Untam, untam; Katniss (talán a szinkron miatt, sőt, biztos, mert Lawrence azért jó) egy kis tacskónak tűnt, aki a nagy oroszlánnak üzen hadat, tehát nem csoda, hogy a nagy monológja után sokan elmosolyodtunk a moziban. Nekem dudálsz, kis autó? Ah, nem lehetett komolyan venni. És untam, nagyon untam a filmet, semmi nem történt benne. KisPeetát meg még mindig nem tudom elfogadni, egyszerűen nem megy. (Kicsi vagyok, székre állok, blablabla..)
Hatalmas csalódások a filmek, hiszen tavaly a Futótűztől sem ájultam el; tényleg egy jó, egyszer nézős film volt, ennyi.
Azért a könyveket még mindig imádom, és ha lecseng a hájp, újraolvasom őket.